A fogyasztóvédő kritikus - Beszélgetés Fáy Miklóssal
2018. szeptember 26. írta: Óbudai Társaskör

A fogyasztóvédő kritikus - Beszélgetés Fáy Miklóssal

Szia! Köszön rám egy napbarnított, szakállas, sportos fiatalember a kiskonyhába utánam jőve. Némi pislogás után rájövök: ez Miklós, akit egy órára vártam, de úgy látszik a nyári kánikulában jól hasított a biciklivel, bő negyedórával korábban ideért.

Örülök ennek a beszélgetésnek, régóta ismerjük egymást, mégis van egy csomó dolog, ami mindig is érdekelt, de nem tudtam még megkérdezni. Most itt a lehetőség, hogy Leonard Bernstein 100. születésnapjára készülő műsorunk apropóján eljussunk Fáy Miklóstól Lenny-ig. Bár ő tiltakozik a sorrend miatt, én ragaszkodom hozzá.

okt_11.jpg

Kiről írtad az első kritikát és mikor?

Tulajdonképpen több legelső van, de amit magamtól vittem el az újságba, az a Regensburger Domspatzen – A regensburgi dóm „Verebei”, vagyis a fiúkórus koncertjéről szólt. Egyetemre jártam, tudtam, hogy valamit csinálni kell, különben nem ment meg semmi sem attól, hogy bíróként vagy ügyvédként dolgozzam. Némi szülői ráhatás is volt ebben persze. Az egyetem mellett művelhettem még magam, bár nem volt könnyű menet, de végig azzal foglalkozhattam, ami érdekelt. Mikor láttam, hogy a befogadásból valami aktivitásba kell csapni, fogtam magam és elmentem a hónom alatt a kézirattal a Vigilia szerkesztőségébe. 

Hogyhogy nem a Népszabadságba?

Mert nem akartam kommunista pártlapba írni. Amikor az első ajánlatot kaptam tőlük, még visszautasítottam, de félév múlva újra felhívott Molnár Gál Péter - kétszer azért nem akartam visszautasítani.

Honnan ez az erős zenei érdeklődés?

Nem tudom megmondani, nem zenélt senki a családból. Anyámnak jó hallása van, apám szeretette a magyar népdalokat, de nem járt senki állandóan koncertre.  Nyilván a zenének ez az absztrakt volta (értelmetlensége?) izgatott. Mi történik, miért történik tulajdonképpen? Ez azóta is izgat. Ha az ember jó foglalkozást választ, élete végéig csinálhatja anélkül, hogy lényeges előrelépést tenne benne. Tulajdonképpen ugyanott tartok, mint a kezdet kezdetén - mosolyog. Van egy konkrét élményem: egyszer a gimnázium alatt el lehetett menni a várba a Négy Évszakot meghallgatni a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában, Rolla János szólójával. Akkor rájöttem, hogy ebből semmit sem értek, de van itt valami, ami érdekes és talán több, mint a Led Zeppelin vagy a Deep Purple – bár az sem maradt ki teljesen azóta se az életemből.

Hogy a zene megfogott, világos, de miért kritika? Nem akartál esetleg zenetörténész lenni?

Azt éreztem, hogy ez az, amit nem akarok.  Zenei újságírónak menni lehetséges útnak tűnt és azt gondoltam sokáig, hogy a jogi pálya lehet a hátország.  De amikor az első cikkeket írtam, láttam, hogy ez esik kézre, nem érdemes a tüskés úton menni. Ezt a hangot nem beszélte senki, ilyenfajta élményei nincsenek azoknak, akik maguk is muzsikusok vagy félbemaradt muzsikusok vagy zenetörténészek. Nekik ez a munkájuk, másképp viszonyulnak az egészhez.

Épp ebben a témában nagy vitáim voltak zenész barátaimmal – miattad. Ők nagyon érintve érzik magukat egy-egy megjegyzéstől és sose fogom tudni meggyőzni őket (tudom, nem is kell), hogy joga van olyannak is véleményt mondani, aki nincs annyira benne a zenei világban.

Ők talán nem érzékelik, de elsősorban az amatőr közönségnek játszanak és nem annak az öt-hat zeneértőnek, akinek akár el se kéne mennie.  

Ha valakit nagyon lehúzol, azt kérdezik: hogy írhatsz ilyet, nem tudod, hogy mennyi munka van abban, míg a művész eljut ilyen szintre!

Mondhatnám, a kritika mögött is van munka… Igazuk van, de akkor úgy is nézhetjük, minél tehetségtelenebb valaki, annál többet dolgozik, míg valaki kijön, föl se készül, mint Dohnányi Ernő, azt se tudta mit játszik este, de eljátszotta és mindenki elájult. Ez mind nem számít. A befektetett munka annak számít, aki befekteti, de a közönséget nem fogja érdekelni.

Amikor  megismertelek jó néhány évvel ezelőtt, cd-ajánló rovatod volt a Péntektől-péntekig című kulturális ajánló műsorban a Petőfi Rádióban. Szerettél korábban bejönni és figyelni, hogy készül az élő adás. Egy csöndes, visszahúzódó fiatalembert láttam ott, aki aztán szenvedélyes szavakkal, lelkesen beszélt arról a műről vagy művészről, akinek frissen megjelent lemezét ajánlotta. Hogy alakul át egy érzékeny ember kemény kritikussá?

Ez lehet kérdés, hogy a fickó kettős személyiség-e? Írásban megőrül, szóban pedig milyen rendes ember?! De a kritika műfajának a lényege, hogy nem mismásolni, hanem valamit állítani kell.  Az ember igyekszik őszinte lenni. Tekintve, hogy nekem fontos, ami este az Operaházban vagy a koncertteremben történik, ezért néha nyilván „igazságtalan” indulatokat is érzek a szereplők iránt. Ami felment a kettős személyiség léte alól: nem akarok semmit sem elérni, hogy történjen. Nem akartam soha igazgatni az Operaházat, azt se akartam sose, hogy amit mondok, az valamilyen hatással legyen az előadóra. Nekem az a fontos, hogy valami véleményt fogalmazzak meg az előadással kapcsolatban, mert akkor érzem befejezettnek az élményt. Akkor léphetünk tovább.

Összehozott a sors olyanokkal, akiket korábban erősen megkritizáltál?

Igyekszem ezt elkerülni, mert az egyenlő távolság nagyon fontos. Ne legyen az, hogy akiket ismerek, szeretek, azokhoz nem nyúlok hozzá. Ilyen szempontból Kocsis Zoltán volt egy érdekes élmény. Lehetőségem nyílt könyvet írni róla, egy évig vele lenni. Azt gondoltam, hogy ez alatt az idő alatt annyit tanulhatok, hogy ezt a feladatot el kell vállalni! Születésnaptól születésnapig majdnem minden nap ott voltam a próbán vagy beszéltünk. Egyszer még elmentünk külföldre is - szememre is hányták, hogy ez milyen vajas kenyér túra volt! Pedig az ember elindult csütörtök délután, pénteken volt egy koncert és szombaton jöttünk haza. Elmúlt ez az egy év és befejeztük, már nem mentem el a születésnapi köszöntésre sem, nem kezdtünk el barátkozni. Még azt is lehet mondani, hogy ez egy mulasztás az életemben, de hát nem lehet csinálni ezt a munkát, ha van valaki, akit jobban szeretsz a többieknél. Nem biztos, hogy jókat kezdesz írni, lehet, hogy rosszabbakat, mert meg akarod mutatni, hogy igazságos vagy – de akkor már nem vagy szabad.

Neked a szabadság nagyon fontos, ugye?

Igen.

Nemcsak zenével foglalkozol, hanem sok mással, például anno a Népszabadságban vendéglőteszteléssel is a Wittman fiúk egyik tagjaként.

Ez fogyasztóvédelem – ami a zenekritikára is illik. Ne mondjuk már a rosszra, hogy jó! A másik Wittman fiúval, Orsós László Jakabbal jártunk vendéglőkben, ahol rosszat ettünk. Először azt terveztük, hogy matricákat csinálunk, amit ráragasztunk az étterem bejáratára, hogy ide ne jöjjön senki, mert ez egy rossz hely vagy ide lehet jönni, ez jó. De hát mint újságíró, kézenfekvő volt, hogy cikket írjunk és a Népszabadság vevő volt rá. Én nem tudok jól főzni, nem tudom megmondani, hogy sima ánizs vagy csillagánizs van az ételben, de enni jöttem, nem vegyelemezni! Azt akarom megírni, hogy jól főznek-e, jó-e a kiszolgálás, hogy éreztük magunkat. Mindig örültem, amikor másról is lehetett írni és jelezhettem, hogy nem szakemberként, hanem fogyasztóként viszonyulok a filmekhez, a könyvekhez, a színházhoz, az étkezéshez és a zenéhez is. Ne várjanak végső igazságot tőlem, azt nem tudom megmondani, hogy hol van.

Több fele írsz, de van a blogod, ahol te vagy a főnök, a megrendelő, a főszerkesztő. Gondolom, ez az igazi szabadság!

Tulajdonképpen máshol is így dolgozom, sehol se mondják meg pontosan, hogy mit akarnak, miről kellene írni, de valóban, a blog a legnagyobb öröm az életemben. Ami elveszett a Népszabadsággal, az visszajött sokszorosan. Boldogság is, meg rendszert is ad az életemnek, mert jó, ha az ember tudja, hogy mit fog írni reggel a blogban.

 Minden nap?

Igen, amikor felébredek, ezzel kezdem a napot és akkor úgy érzem, csináltam már valamit.

 Egy lendülettel megírod?

Persze. Én mindig gyorsan dolgozom, sose voltam az a típus, aki jegyzeteket készít. Azt gondolom, hogy ami kimegy a fejemből egy koncerten, annak ki is kell mennie, fölösleges felírni. Az a legjobb a blogban, hogy másnap fent van. Szerintem fontos, hogy azokkal az emberekkel, akikkel együtt volt az élmény, minél hamarabb „megbeszéljük”.

Most beszéljünk Bernsteinről, az ünnepeltről.  Vele kapcsolatban is van koncertélményed? Érdeklődésemre, hogy hogy állsz vele, azt írtad: rajongok érte. kábé.

A három budapesti Bernstein koncert közül kettőn ott voltam. 1948-ban még nem, a 83-as és 84-es mindkettő nagy élmény volt, jobban mondva bonyolult élmény, mert Bernstein maga bonyolult történet. Olyan sokirányú tehetség volt, hogy végül is semmiben sem futotta ki magát. Karmesterként esetleg, de a zeneszerzői tehetsége talán többre predesztinálta volna vagy a tanári képessége, amit mindenki irigyel: kiáll és beszél és beszél… könnyedén, szellemesen, baki nélkül. Ez nem gyakori a zenészeknél, pedig azt gondolom, jó agyuk van, a zene nagyon jót tesz az agyműködésnek, de ritka, aki ilyen választékosan és szellemesen tud beszélni, mint ő. Musicaltehetség, de az operaírói tevékenysége végül is fiaskó. A nagy formával való küszködése, a kis formákhoz való tehetsége - nagyon összetett személyiség, akiről máig nem tudjuk eldönteni, hogy az élete sikersorozat-e, mert a felszínen persze az - pedig nagyon súlyos kudarcok is érik, nagy munkák, amelyek nem hozzák a remélt sikert. A centenárium lehetőséget ad arra, hogy végiggondoljuk: kivel is állunk szemben? Emlékszem a Bartók-centenáriumra, tudom, milyen nagy lehetőség, hogy az ember megismerkedjen egy életművel, mert mindenhonnan az szól. Most már a Bernstein-centenárium vége felé tartunk, az ember azt hitte januárban, hogy mire ide eljutunk, már egy unalmas dolog lesz, de egyáltalán nem. Ez a zavar, bizonytalanság megmaradt vele szemben, hogy ki is ez az ember.

Valahogy ez végigkíséri az egész életét. Amikor huszonéves volt, akkor is összemosolyogtak a nagy amerikai zeneszerzők, mint Aaron Copland a háta mögött: nehogy már Bernstein legyen a nagy amerikai zeneszerző!

Leonardonak hívják és reneszánsz ember, mert sokszor a szövegeket is ő maga írja, mint például a Wonderful Townban. Milyen nagy tudás van e mögött! Okos volt, sármos, én hajlamos vagyok azt is mondani: ő volt a világ legszebb embere!

Te akkor gyerekeskedtél, amikor ment az ismeretterjesztő sorozata a TV-ben, hogy tetszett?

A Hangverseny fiataloknak – nem mondhatom, hogy átéltem volna, inkább azt néztem: milyen furcsák ezek az amerikai gyerekek, hátrafésült hajjal, öltönyben járnak!  Aztán később megvettem videókazettán és láttam, hogy milyen elképesztő és mennyien akarják utánozni! Mindenki olyan szeretne lenni, mint a Bernstein, úgy van kiegyensúlyozva a műsor, hogy mindenki megtalálja, ami őt érinti. Gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt élményt nyújt.  

Mi a koncepciód a műsorral kapcsolatban? Mindezt megmutatni?

Nem azt elmondani, amit mindenki tud, de mégiscsak a nagy karmesterek idejének egyik utolsó képviselője volt. A zenéhez való eksztatikus viszonya segít sokaknak megérteni valamit a zenéből.  Amin akkor mindig röhögtek, hogy páros lábbal felugrik a dobogón és úgy vezényli a Verdi Requiemet. Hát hogy lehet egy requiemet így vezényelni? De van, aki azt mondja: ez nagyon jó hozzáállás! Mindenképpen szívesen visszaadnék valamit abból a rengetegből, amit Bernsteintől kaptam. Ez kritikusként is mindig a mániám: megosztani az élményt azokkal, akik ott voltak, meg azokkal is, akik nem voltak ott. Valahogy a Bernstein jelenséget bemutatni.  Zavarba ejtő, hiszen van egy csomó árnyoldala és az ember nem tudja: most erről szóljunk vagy ne szóljunk? Ez már a magánéletéhez tartozik?

De hát úgy kerek a személyiség, ha mindenről beszélünk!  

Van egy Mahler műsora, ami így kezdődik: én vagyok a kis dobos fiú, de mi volt a bűnöm? Ez utalás A fiú csodakürtje dalciklusból a Kisdobos című dalra. Azt érzem, hogy mikor felteszi ezt a kérdést, nem csak Mahlerről van szó, hanem saját magáról is. Mi az, ami miatt az élet így maradt torzó, ha torzó maradt vagy így lett kerek, ahogy kerek lett.  Van egyszer az a Bernstein, aki azt mondja: kinyitom a szívemet és keblemre ölelem a világot, az összes zenészt megcsókolom a koncert végén. Közben meg azt érzem, hogy van egy sötétebb, félelmekkel teli tragikusabb Bernstein is, akivel nem akart a nyilvánosság elé állni, hiszen boldog volt, ha örömöt sugározhatott. Esélyünk sincs arra, hogy az egész embert megmutassuk, de talán ez is egy lehetőség, hogy megnézzük együtt, hogy milyen is ez a Benstein. Nagyon sok irányban tevékenykedett, de tudjuk, hogy nem azok a művei mennek tovább, amiket ő szeretett volna. Nem a szimfóniából, nem a miséből nem az operából lettek az ő legelismertebb művei, hanem azokból, amiket mindig halandó műfajoknak gondoltunk: ki fogja ötven év múlva a West Side Storyt játszani? És semmit sem öregedett! A karmesteri munkássága is milyen fontos! Minél többet hallgatom, bizonyos dolgok annál jobban tetszenek. 

Szerinted mit dirigált ő nagyon jól, mi tetszik a legjobban tőle?

A Mahler felvételei. Ő volt az első, aki a teljes Mahler ciklust megcsinálta, pedig Mahler saját tanítványai, mint Klemperer is, azt mondták: ez a szimfónia igen, az esetleg, de a többi nem fog megmaradni. Bernstein, akinek nem volt már Mahlerhez köze, azt mondta, mindegyik szimfónia remekmű. Ma a Mahler szimfóniák töltik be azt a szerepet, amit korábban a Beethoven szimfóniák. Engem mindig meglep Bernsteinben, hogy a tempói milyen lassúak a mai ízlésnek. Azt hinnénk, hogy végigrohan egy Haydn szimfónián, de nem, sőt Bartóknál is lassabb tempót vesz.

Amikor itt volt a Sportcsarnokban, ahol saját műveit vezényelte, kiült a koncert után autogramot osztogatni és egyszer csak elkezdte énekelni: Jöjjön haza édesanyám! Még tovább is: Várj lányom egy kicsit…. Az ember megdöbbent: ez is a fejében van? A Székelyfonó? Egy olyan mű, amit sosem vezényelt?

Tulajdonképpen ezt kéne megérteni, hogy a zene átsegíti, átviszi az embert az életen, értelmet ad neki, vagy ez csak rá vonatkozott? Vagy ez mindannyiunknak példa? Ha nem hallgatok elég zenét, egy-két nap kimarad, érzem, hogy valami nincs rendben. Hogy mi az, ami hiányzik ilyenkor, nem tudom. 

Ez a megválaszolatlan kérdés.

Igen. De tudod, a könyvnek (Bernstein: A megválaszolatlan kérdés) az a legvége, hogy nem tudom, mi a kérdés, de a válasz az, hogy: igen! 

                                                                                                       Szőke Cecília

A bejegyzés trackback címe:

https://otthonakulturaban.blog.hu/api/trackback/id/tr514264843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.