35 éves barátság és közös pálya köti össze Rónaszéki Tamás hegedűművészt, a Budapesti Vonósok tagját és Hargitai Imre zongoraművészt, a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanárát. Számtalan közös fellépésük volt a legkülönbözőbb formációkban, és szinte hagyománnyá vált, hogy kétévente - Mozart születésnapja környékén – szonátaestet tartanak az Óbudai Társaskörben. Legközelebb 2019. január 27-én, Mozart 263. születésnapján hallhatjuk őket.  

Mi készteti önöket arra, hogy időről-időre összefogjanak, és újabb Mozart-szonátaestet adjanak?

Hargitai Imre: Mindketten tanítunk és egyszerűen frissen tart, ha mi magunk is felkészülünk egy-egy koncertre. Segít megőrizni, fejleszteni a hangszeres állapotunkat, és ilyenkor a gyakorlatban megpróbáljuk megmutatni azt a sok mindent, amire tanítás közben rájövünk.
A 80-as évek közepe óta együtt dolgozunk, három iskolában is tanítottunk, Kecskeméten kezdtük, aztán a Bartók Konziban és most itt a Zeneakadémián. A kamarazenélés szeretete alapvetően megvan bennünk, és nem titkolom, hogy nekem Mozart az egyik kedvenc zeneszerzőm. Próbálunk, beszélgetünk, játszunk, és ha jól sikerül egy koncert, akkor nagyobb lendülettel megyünk vissza tanítani. Remélem, hogy amíg mozogni tudunk ezek a kamarakoncertek nem fognak elmaradni.

Rónaszéki Tamás: Ezt csak alátámasztani tudom. Mozart nekem is a kedvencem, Bach mellett, vagy után, ezt nem tudom megmondani. Különleges élmény, hogy olyan darabokat játszunk el, amiket sok esetben tanítunk is, nagyon sokat számít az, hogy a tanítás során felmerült elképzeléseket, ötleteket, élmény-szerű dolgokat, mi is megtudjuk szólaltatni.

Mit jelent a kamarazenélés a pályájukon?

Rónaszéki Tamás: Ha úgy vesszük, az egész életemet kitölti a kamarazenélés, hiszen még a tanítás is az. 1984 óta játszom a Budapesti Vonósokban, az is abszolút kamarazenélés, mert döntően karmester nélkül játszunk, a koncertmester Pilz János vezetésével. Nem túlzás, hogy a lételemem a kamarazenélés és a kórus. Oda is be szoktuk csalogatni a zenekari kollégákat, sőt Imre sokszor eljött a templomi kórusunkba is kísérni. Az a mi szerencsénk, hogy soha nem fogunk unatkozni, mert mindig vannak újabb és újabb darabok, amiket még nem játszottunk, és ha mégis újra előadunk valamit, az mindig más lesz, mindig új élményt, új tartalmat hoz.

Hargitai Imre: Nagyon izgalmas, érdekes dolog a kamarazenélés. Fellengzősen azt mondanám, hogy a mindent jelenti. Bár elsősorban zongorát tanítok, de mindig nagy álmom volt, hogy kamarazenét taníthassak, és van is egy-két kamarazene csoportom. Számomra ez jutalomjáték, az utóbbi pár évben különösen az. Ha összegzem, az utóbbi évtizedekben sokkal több kamarazenét játszottam, mint szólódarabot, gyakorlatilag az első nagyobb sikereimet is kamarazenészként értem el.
Abban viszont sokat változtam, hogy a kamarazenélés ma már nem csak szakmai kihívást jelent. Nem volnék képes olyan partnerrel játszani, bármilyen kiváló is legyen, akihez nincs valamiféle személyes kapcsolódásom.

Hogyan választották ki a programot a mostani szonáta estjükre?

Rónaszéki Tamás: Már egy fél évvel a koncert előtt tudnunk kell, hogy mit akarunk játszani. Sok szempontunk van. Melyek a legszebbek? Vagy mit nem játszottunk még, vagy esetleg régen játszottuk, hiszen ismételni lehet, sőt kell is. Az is számít, hogy hogyan passzolnak egymáshoz a hangnemek, a szonáták karaktere, tempója, jellege is fontos, hogy változékonyabbak és színesebbek legyenek. 
A próbák során, ha Imrének van egy ötlete, egy észrevétele, megállunk és elmondja, és megpróbáljuk másképpen összefoglalni, szélesebben, vagy jobban odavezetni. Tanít engem, nagy örömmel veszem, amit hallok tőle és talán én is hozzá tudok szólni valamit. Megbeszéljük, hogy mit diktál a harmónia, mi tartozik össze, milyen a frázisok egysége, hol van egy kis bővülés, vagy éppen egy érdekes rövidítés. Nagyon sok érdekes dolog van egy-egy ilyen darab fölépítésében, egy külön kincsesbánya ezekre rájönni. Ezerféle módja van, hogy lehet valamit kiemelni, jól értjük egymást nyelvét.  

Hargitai Imre: Ebben a fajta felfedező munkában a tanítás során is nagy örömömet lelem. Az is érdekes, hogy van, amit másképpen fogalmazok meg ma, mint tizenöt évvel korábban, hiszen teljesen más a közérzetem. Egy idő után az ember valahogy sokkal nagyobb élvezettel, az ünnepi alkalmakat jobban megbecsülve ül le egy-egy ilyen koncerten a hangszerhez.
A program első részében két tételes, a másodikban háromtételes szonátákat játszunk. Mozart a hegedű-zongora szonáták közül két sorozatot kiadott úgy, hogy az első sorozatot opus 1-nek nevezte, a második kötetet opus 2-nek. Egyetlen másik művével sem volt ilyen szándéka, ráadásul ezek a művek elképesztően közel íródtak egymáshoz. Mi mindent látott egy-két év alatt, amíg Mannheimból Párizsba, onnan Salzburgba és aztán Bécsbe utazott, mi minden foglalkoztatta! Még mindig nem tettem le arról, hogy ezt a két Mozart-sorozatot egyszer végig játsszuk, és a Mozart-triókat is olyan jó lenne újra eljátszani, meg a zongoranégyeseket!

Valóban kimeríthetetlenek Mozart szonátái?

Hargitai Imre: Mozart fantasztikus, de az ő életműve sem csak mesterművekből áll. Sokan mondják azt, hogy például a zongoraszonáták közül nem egy egyáltalán nem tartozik a legnagyobb művei közé. Nem érik el azt a hihetetlen színvonalat, mint a nagy zongoraversenyei például. A hegedű-zongora szonáták között én úgy érzem, hogy remekművek vannak és igen jó darabok. Nem találtam átlagos művet közöttük. Az eljátszásuk óriási öröm.  

Milyen egyensúly teremthető meg a zongora és a hegedű között?

Rónaszéki Tamás: Mindig van valaki, aki egy kicsit jobban dominál, és van, amikor teljesen együtt kell mozdulni. Már eleve más a két hangszer megszólaltatása, különböző a hangszínük, de számtalan olyan menet van, hogy teljesen együtt kell játszani. Ehhez össze kell érni, érezni kell egymás rezdüléseit, a tempóbeli megmozdulásokat. Ezeket nem lehet megfogalmazni, de úgy érzem, hogy oda-vissza működik nálunk.

Hargitai Imre: Úgy közelíteném meg ezt a kérdést, hogy itt van egy zenetörténeti pillanat, amikor Mozart egészen különleges egyensúlyt tudott teremteni a két hangszer között. Ő maga is nagyszerűen játszott ezeken a hangszereken. Nem vagyok egy historikus előadó, de azt tudom, hogy a zongora, mint hangszer rengeteget változott a Mozarti állapothoz képest. Egy jól felszabadult basszusmenettel teljesen agyon lehetne ütni a hangzást, vagyis nagyon kell figyelni az arányokra. Ha erre képesek vagyunk, akkor csodálatos egyensúly van ezekben a darabokban.

Hogyan kötődnek a Társaskörhöz, túl azon, hogy a Budapesti Vonósok székhelye?

Hargitai Imre: Mi már a Társaskör megnyitása előtt, a Zichy-kastélyban is együtt játszottunk. Nagy közös ebédekre emlékszem, később a Társaskörben is rendszeresen felléptünk. Sok sorozatunkat felvette a rádió is itt régebben.

Rónaszéki Tamás: Méghozzá mindenféle formációval, zongoranégyessel, zongoraötössel, trióval, és természetesen nem csak Mozartot játszottunk, hanem mindenfélét.

Hargitai Imre: Egy-két évig nem jártam a Társaskör felé, de most hogy újra odamentem, azonnal megérintett valami. Különleges helynek tartom, nem hasonlítható össze más koncertteremmel.

Rónaszéki Tamás: Varázsa van.

Gyürke Kata