Régi kedves vendég a Társaskörben Deseö Csaba, akit barátja, Gayer Ferenc hívott születésnapi együtt muzsikálásra a Budapest Ragtime Banddel.   Életrajzi könyvét elolvasva megelevenedik a 60-as évektől kezdődően a magyarországi jazzélet, de ugyanakkor bepillantást kapunk e korszak klasszikus zenei életébe is. Ez a kettősfogás – ahogy a könyv címe is sugallja – teszi egyedivé ezt a muzsikus életpályát.  

Hogy telnek mostanában a napjai? 

Alapvetően, mint egy nyugdíjasé, tehát nyugalomban, semmi hajsza, semmi fölösleges izgalom. Az aktív zenélést ebben a jubileumi évben még folytatom, mert jó néhány alkalommal felkértek megünnepelni ezt a kerek évfordulót, ezeknek mindig örömmel tettem eleget. Főleg Pesten voltak koncertek, de Pécsett is és Székesfehérváron az Alba Regia Fesztiválon is volt egy-egy emlékezetes, szép fellépés.   Persze ilyenkor az ember már nem megy bele zenei kalandokba, hanem a jól bevált régi repertoárt játssza, a régi kedves darabokat a legkedvesebb partnerekkel, akikkel muzsikált. Ilyen nekem Gyárfás István, művész nevén „Gyafi” gitáros, akivel lassan 30 éve tart az együttműködés és a legtöbb koncerten, felvételen, turnén együtt léptünk fel. Már ritkán vállalok koncerteket, de annál nagyobb örömmel készülök a Társaskörbe, oda rengeteg szép emlékem fűz. A kilencvenes évektől rendszeresen megfordultam itt és a hatvanas-hetvenes születésnapjaimat is itt ünnepeltem. Őszintén szólva én nem számítottam erre, hogy megérem ezt a kort! A mi gyerekkorunkban egy hatvanéves ember már öregúr volt. Amikor túlléptem a hetvenen, csak csodálkoztam. Volt egészségügyi problémám, de kitűnő orvosoknak köszönhetően itt vagyok, és most készülök a nyolcvanadik születésnapi koncertemre! 

Mennyit gyakorol egy ilyen nagyobb koncert előtt?

Megsúgom, én nem tartozom a nagy gyakorlók közé. Amikor közeledik az alkalom, akkor előtte egy héttel komolyan kezdek gyakorolni naponta, hogy olyan színvonalat nyújtsak, amit elvár a közönség.

A brácsa és a hegedű most hogy áll egymással?

A brácsa az utóbbi években a szekrény tetejére került. Hatvanévesen mentem nyugdíjba és akkor még éltem a kétlaki életet, brácsán is játszottam, különböző szimfonikus zenekarokhoz hívtak kisegíteni, külföldre is jártam turnékra, rengeteg filmzenei produkcióban, rádiófelvételen vettem részt. Talán három éve nem volt brácsa a kezemben.  Egész pályámon kettős életet éltem. A klasszikus zenében az Állami Hangversenyzenekarban brácsáztam, a jazzéletben pedig hegedültem. Az elején próbálkoztam a jazzben is a brácsával, de rá kellett jönnöm, hogy egész estés koncerteken a brácsa nem annyira átütő, a hegedű mégiscsak csillogóbb. Szimfonikus zenekarban játszani gyönyörű foglalkozás, de ott azt kell játszani, ami a kottába le van írva, követni, amit a karmester dirigál, a kollégákkal pontosan egyszerre. Gyönyörű dolog! De úgy érzem az én életem sokkal színesebb lett azáltal, hogy más műfajban is tevékenykedtem.  Ott a saját magam zenéjét játszottam, úgy, ahogy én akartam.

Nagy szerencse, hogy egy életen át tudta ezt a kettősséget vinni, ezt a „kettősfogást” megvalósítani.

Nem győzök az életnek hálát adni, hogy nekem ebből soha nem volt konfliktusom. Mindig meg szokták kérdezni, hogy a kollégák nem tettek megjegyzést, hogy Te jazzt is játszol? Nem! Érdekes módon ez még nagy ritkaságnak számított abban az időben. Ma már ez nem akkora szenzáció, szimfonikus zenekarban ülő kollégák – nem feltétlenül hegedűsök, inkább fúvósok játszanak másik műfajban is. Korábban sok zenészkollégának nem is nagyon volt fogalma erről a műfajról. Nem szabad elfelejteni, hogy 1949-ben a Rákosi rendszer betiltotta a jazzt.  Ötvenhat után volt egy pici lazulás, aztán megint sorompó és ’62-től a Dália Klubnak köszönhetően, amikor hirtelen szabad lett jazzt játszani, fellendült a jazzélet.  Klubok alakultak vidéken is, fesztiválok indultak, a rádióban, televízióban is megjelent a műfaj, a lemezgyár is elkezdett nagyon szűkmarkúan, de mégis valamit kiadni. Két évig tartott ez a lendület és tudja, mi vetette vissza egy időre? A Beatles hullám! Beárnyékolt mindent a beat betörése. Nem akarom őket bántani, nagyon szeretem, értékelem a zenéjükben rejlő értéket.

Ezért lett a Dáliának is ilyen hamar vége?

Egyszerűen érdektelenségbe fulladt. Ott voltam az első perctől kezdve minden rendezvényen és másfél év után elkezdett csökkenni az érdeklődés, majd áthelyezték egy másik helyszínre, oda még kevesebben jártak, majd nyomtalanul megszűnt. 

1966-ig tanított, de az álma az volt, hogy első osztályú szimfonikus zenekarban játszhasson, mellette szabadidőben pedig jazzt. A jazzre soha nem úgy gondolt, mint kenyérkeresetre, de mégis törekedett arra, hogy a jazzéletben is fontos szerepet töltsön be.

1964-ben jelentkeztem a Rádiónál. Írtam egy levelet, hogy XY vagyok, ezt meg ezt csinálom, szeretnék a rádióban felvételt készíteni. Behívtak próbafelvételre, majd rendes felvételre. Attól kezdve ismerték a nevem, bár csak évi egy-két felvételről beszélhettünk. Akkoriban nem a klubélet volt jellemző, hanem inkább koncertmegjelenések voltak.  Nagy hagyománya lett a vidéki fesztiváloknak: Debrecenben, Nagykanizsán, Székesfehérváron igazán nívós fesztiválokat rendeztek, ahol fellépett a magyar jazz élet krémje és ahova vendégeket is hívtak a baráti szocialista országokból és nyugatról is.

Az első lemeze itthon úgy jelent meg, hogy bevitte a Németországban megjelent lemezét a Hanglemezgyártó Vállalathoz.

Ezt nem tudom elfelejteni! – nevet. Magyarországon évente megjelentek jazzantológiák, amelyeken az ismertebb együttesek kaptak egy-egy számra lehetőséget. Ez azt jelenti, hogy 8-10 együttes volt egy lemezen. Ez több, mint a semmi, de hát saját lemezt is szerettem volna egy idő után. Leráztak azzal, hogy erre nincs igény. Aztán úgy hozta az élet, hogy másfél évig dolgoztam Németországban és megismerkedtem a kölni rádió jazz-szerkesztőjével, aki behívott a rádióba interjúra majd egy későbbi találkozáskor teljesen váratlanul megkérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha az MPS lemezgyár felvenne velem egy lemezt? Majd hanyatt estem az örömtől, boldogan mondtam igent. Ő megszervezett nekem egy szextettet az akkori nyugat-németországi élvonalból. Hosszas előkészítés után bevonultunk a No.1.-nak számító  jazzstúdióba a Fekete-erdőben,  a csodálatos környezetben  fekvő Villingen kisvárosban és  három napig  reggeltől-estig dolgoztunk  szívvel-lélekkel. Nagyon jó lemez sikeredett, jó kritikákat kaptunk Amerikában is. Közvetlenül ezután visszaköltöztünk Pestre. Lehet, ha kint maradunk, lett volna folytatás, de így itthon bekopogtam a hanglemezgyár illetékeseihez és megmutattam nekik, hogy uraim, ezt a lemezt készítettük Németországban és örülnék, ha itthon is lehetne lemezünk. Az illetékes úr meghallgatta és egy hét múlva megkérdezte, hogy mikor akarok stúdióba vonulni. Így született meg 1977-ben az Ultraviola című első magyar nagylemezünk.

Több díja mellett 2012-ben megkapta a hazai jazzszakma előadói életműdíját, amit Szabó Gáborról neveztek el. Játszottak együtt?

Vannak emlékek, amik szíven ütnek. Szabó Gábor 1956 után Amerikában nagyon szép karriert csinált, de sajnos a kísértésnek nehéz volt ellenállnia, kábítószer problémái voltak.  Amikor először jött haza, két alkalommal is játszottunk az Építők Klubjában. Nem lehet elfelejteni sokoldalúságát, emberségét, nagyon szimpatikus ember volt.  Mindössze 46 évesen halt meg, összeesett Pesten, az utcán.

A november 16-i koncert műsorába a kedvencekből válogatott.

A jazz hegedű története nem is annyira Amerikához kötődik, hanem Franciaországhoz. Stephane Grapelli volt az első, akit a rádión keresztül megismertem. Ő volt az első példaképem. Az ő standardjeiből játsszunk egyet-kettőt, mint például a Felhők-Nuages címűt, ez a harmincas években lett világszám. Szintén ide nyúlik vissza Fats Wallertől a Honeysuckle rose, de ne felejtsük el a saját szerzeményeimet sem. Huszonöt számot biztos írtam, abból játszom majd el néhányat.  Egyik ebből a Mese, ami a Gyárfás Pista barátommal közösen készített CD címadó dala.

Szőke Cecília