Bubnó Tamást, a Szent Efrém Férfikar vezetőjét és Mezei Jánost, a Zeneakadémia tanárát az évtizedes barátság mellett a Budapesti Énekes Iskola megalapítása is összeköti. A gregorián énekről, a zene lényegéről, a zenepedagógiáról és a december 19-én este 7 órakor kezdődő Társasköri karácsonyról is kérdeztük őket.

Fel tudják idézni a barátságuk kezdetét?

Mezei János: 44 éve találkoztunk először a Zeneakadémián. Ez már több, mint barátság, „szinte kapcsolat.”

Bubnó Tamás: Együtt kezdtünk odajárni, együtt énekeltünk a Liszt Ferenc Kamarakórusban, és nyilván az alma mater sok tekintetben meghatározó. Én vidékről jöttem fel, ütőhangszeres voltam, és János terelte a figyelmemet a gregorián felé. Görögkatolikusként nem sokat tudtam róla. A Kruspér utcai és a Szent Imre kápolnába jártunk, ott ismertem meg egy kicsit jobban a gregorián éneket.

MJ: Akkoriban még lazább ismerősi kapcsolatban voltunk Tamással, ő a Tomkins Énekegyüttes egyik alapító tagja volt, én pedig hangszeres vonalon, continuo játékosként a Budapesti Vonósokhoz csatlakoztam. Ezzel a kiváló együttessel legalább másfél évtizedig működtem együtt, majd a zeneakadémiai évek után a Zenetudományi Intézet Régi Zenei Osztályán dolgoztam, tudományos ösztöndíjasként majd segédmunkatársként. Mindeközben az ottani főnököm 1984-ben ösztöndíjakat szerzett a Soros Alapítványtól, hogy az Óbudai Leövey Klára Ének-, Zenetagozatos Általános Iskolában több kisebb kísérleti csoport induljon el különböző tanár-egyéniségek irányítása alatt. Itt tehát kisebb kísérleti műhelyeket hoztunk létre, ahol valójában azt csinálhattunk, amit akartunk. Azóta is műhelynek hívjuk a kóruspróbáinkat. Ezekből a csoportokból nőtt ki azután a Budapesti Énekes Iskola. Sajnos, amikor az anya-intézmény alapítványi iskolává vált, nem maradhattunk tovább Óbudán, így némileg vándoriskolává váltunk. Óbudáról először az Orczy útra tettük át székhelyünket, és most is a VIII. kerületben tanítunk, a Deák Diák Általános Iskolában, az Erkel Színház mellett, ami valljuk be, igen sokszor kőkemény misszió.

Lehet azt mondani, hogy a Budapesti Énekes Iskola a közös pont a Bubnó és a Mezei család tagjai között?

BT: Igen, sőt, még az Efrém is az Énekes Iskolából nőtt ki, oda jártak a fiaim is, akik a kórus tagjai, így aztán az Efrém alapja mégiscsak az a képzés, amit Jánossal kialakítottunk. Látom a fiaimon, hogy mélyen megvan bennük az a kapcsolat, amit gyerekkorban az ősi liturgikus zene megjelenése, a gregorián világ bennük okozott. Valami átment, amihez bármikor van hová visszanyúlniuk.

MJ: Nekem öt gyermekem van, és természetesen mindannyian kapcsolatban voltak-vannak az Énekes Iskolával, és remélem, hogy a feleségem, Csonka Szabina Babett, aki az Albertfalvai tagozat vezetője, majd ennek az oktatási formának a továbbvivője lesz. Egyébként egyre fontosabbá kezd válni a számomra az a meggyőződés – Tamással közös pedagógiai tapasztalatunk –, hogy tulajdonképpen minden gyermek tehetséges. Különösen az autista gyerekeknél látható jól, hogy a hihetetlen gazdag belső világuk sokszor a zene által nyílik ki, a zene segíti őket abban, hogy boldogabb, teljes emberré váljanak.

BT: Így aztán abból is lehet jó zenész, aki nem jut el zeneiskolába és nem tanul zenét. Egy kicsit erről szól Pál István Szalonna története is, aki hallás után tanult meg hegedülni. Ez a zene áthagyományozódásának igen fontos és ma talán kevésbé szokványos útja, és teljesen mindegy, hogy a kultivált zenét éppen milyen műfajnak nevezzük. Egy kérdés számít: megérint valami, vagy nem?

Hogyan vált fontossá az Önök számára a gregorián?

MJ: Először Horváth Patrik bencés pap mutatott nekem gregorián felvételeket, még középiskolás koromban, akkor szerettem bele. Aztán Dobszay László zeneakadémiai professzorom mélyítette el ezzel kapcsolatos tudásomat, gyakorlati módon is, hiszen az általa és Szendrei Janka által vezetett Schola Hungarica gregorián együttesben hosszú éveken át énekeltem – egyébként Tamás is, alkalmilag. Akkoriban sokan fedezték fel Dobszayék által ezt a gazdag és árnyalt dallamvilágot; a Scholában olyan kiváló zeneszerzők is megfordultak, mint Kurtág György, Jeney Zoltán, Vidovszky László; így tehát a gregorián az új zenének is hihetetlenül pezsgő forrása lett – kissé merész párhuzamot vonva, mint Bartókék számára a népdal. Rájöttünk mi is, hogy milyen gazdag zenekultúra a gregorián ének egyszólamúsága. Olyan zenei univerzáliákhoz vezet, ami minden zenének az alapja, ősforrása.

BT: Szerintem, és ez a gregorián lényege is, a zene legfőbb funkciója a szakralitás, amikor az Isten felé fordul az ember és neki énekel; a természeti népeknél éppúgy, mint a nagy világvallásokban. És csak egy másik funkció a szórakoztatás. Ezeket a zenéket nem lehet elfelejteni, olyan mélyen bennünk vannak. Tulajdonképpen a koncertélet megjelenése nagyon veszélyes lett a zenére nézve, mert rezervátumokba űzte, s ezáltal elvesztette eredeti funkcionalitását. Már a fiatal Bartók is menekült ez elől.

MJ: A gregorián, mint minden liturgikus művészet, valamiért van, nem önmaga esztétikumát keresi, hanem kaput nyit valamire. Szolgál. Ezzel teszi a legtöbbet és ezáltal mégiscsak a legmagasabb rendű esztétikumot nyújtja. Igazából a gregorián ének izgat, a minden zenében ott lévő közös gyökerek. Ugyanúgy, mint a népzenében: a variálódás az élet jele.

A karácsonyi műsorban fellépnek a Bubnó gyerekek is, Lőrinc és Márk, a Mezei családból kik jönnek és milyen műsorral készülnek?

BT: Nagyon örültünk, amikor felkértek a karácsonyi koncertre, mert ilyenkor előkerül a zene eredeti funkciója: a lélek mindennapi tápláléka. Kedves, családias este lesz és természetesen a közönséget is énekeltetni fogjuk, mert azt nem lehet kihagyni. Az mindig nagy élmény nekünk is. Igazából csak beszélgetünk arról, hogy a hatalmas repertoárunkból, melyik tízet válasszuk ki. Harminc-negyven éve próbálunk már együtt, kívülről tudjuk a középkor slágerzenéit, az adventi, karácsonyi dallamvilágot, a régi magyar zenetörténet szép darabjait, a társasági énekeket. Ezekből fogunk válogatni.

MJ: A legkisebb fiam, József nyolcadikos, a legnagyobb, János 19 éves. Egy lányom van, Kati, már ő is Zeneakadémista, karvezetést tanul, ugyan pár éve még hallani sem akart róla. Egyelőre ő orientálódik a zenész pálya felé, énekelni fog a karácsonyi műsorban is, és Jánosom is fellép, aki a BME-re jár, de továbbra is tanul zenét, tenor kürtös. Andris fiam a Weiner konziba jár, nagyon szépen furulyázik és énekel, remélem, hogy ő is játszik nekünk. Közös produkcióra is készülnek a gyerekek, szeretném, ha a János fiam játszaná a basszus szólamot, Lőrinc és Márk mellett. Már vagyok olyan tapasztalt, hogy tudjam, a siker egyik titka a rövidség.

BT: Pedig a Mezei és a Bubnó család órákig tudna együtt zenélni! Ez a koncert inkább az adventi találkozás, a közös beszélgetés megalapozása. Mondtam is a fiaimnak, hogy bármit énekelhetnek, ami ebbe belefér, s úgy tűnik még a húgukat, Sarolta lányomat is „dalra fakasztják”, örülök és izgatottan várom… Szerintem nagyon színes este lesz.

Társaskörhöz milyen emlékek fűzik Önöket?

MJ: Nagyon jó. Hihetetlen lehetőségeket nyújtott a hely. Rendszeresen szerepeltünk ott, nagyon jó baráti viszonyban voltunk Merényi Judittal, és most Pihével (Harsányi Mária); ők mindig nagyon segítőkészek voltak. Ott van a közelben a Péter-Pál templom is, tehát megvan a hármasság: iskola, templom, kultúra – ezek jófajta művészi és zenei pezsgést hoznak létre ma is.

BT: Még a Zempléni Fesztiválra is mentünk velük az alapításkor. Ott voltunk a szomszédban az Énekes Iskolával és rendszeresen náluk léptünk fel. Nagyon sok kapcsolatra is szert tettünk általuk, elég, ha csak a Budapesti Vonósokat vagy Fischer Ivánékat említem. Mi az Efrémmel is rendszeresen, minden évben legalább kétszer-háromszor fellépünk a Társaskörben. Szerintem ez egy olyan kulturális pont, ami óriási kincse Óbudának.

MJ: A mai napig sajnáljuk, hogy el kellett onnan jönnünk. A szívünk visszahúz. Tamással mindig aranykorként emlegetjük az ott töltött éveket. Olyan közeg volt, ahová visszavágyunk.

Gyürke Kata