A muzsika valódi hangja
2019. december 04. írta: Óbudai Társaskör

A muzsika valódi hangja

Előbb-utóbb mindannyian lehetünk páciensek. Megnyugtató, ha az ember egy kiegyensúlyozott, széles látókörű orvosra bízhatja egészségét, aki ráadásul az érzelmeket, empátiát igénylő művészet, a a zene rajongója, sőt művelője is. Dr. Székely György gasztroenterológus főorvos, a Semmelweis vonósnégyes tagja ezen felül még elismert zenei újságíró is.

salz_flyer3_jpg_okt_1.jpg                                                                                                                                                                                      

A könyvet olvasva, a salzburgi atmoszférában elmerülve, világos, hogy a zene és a zenei újságírás fontos az Ön számára, de hogyan fér mindez bele egy főorvos életébe?  

Vannak embertípusok, akik sokoldalúak, valószínű én is közéjük tartozom, többirányú az érdeklődésem. Van, aki hivatása mellett teniszezik, golfozik vagy éppen fest, nekem a zene jelent feltöltődést. Az eredeti elképzelésem már hat éves koromban az volt, hogy édesapám példáját követve, én is orvos leszek. Ugyanakkor otthon rendszeresen klasszikus zenét hallgattunk szüleimmel, gyerekkoromban sokat énekeltem majd hegedültem és klasszikus gitárt tanultam. Mind a két hangszeren ma is játszom. Orvos barátaimmal, a Semmelweis Vonósnégyessel évtizedek óta koncertezünk. A zene az életem részévé vált és ennek része az írás is. Az írás azonban nem csak a zenéről szól, orvosi témában is sokat publikálok, ami a munkám része. Ha kikapcsolódni akarok, akkor zenével foglalkozom, játszom, a zenéről írok.  

Mint orvos, működött Salzburgban, esetleg beugrott, volt erre szükség?

Érdekes, ezt nem kérdezték még tőlem, pedig igen! Szinte kezdettől jó barátságban vagyok a Salzburgi Ünnepi Játékok vezető orvosával, Dr. Josef Schlömicher-Thierrel, akit mi csak „Sep”-nek hívunk. Ő is amatőr muzsikus, bariton énekes, aki még a grazi operában is énekelt. Ő kereste meg évtizedekkel ezelőtt a vonósnégyesünket, s hívott minket Salzburgba játszani. Így elmondhatom, hogy a vonósnégyesünk már három alkalommal szerepelt Salzburgban! Természetesen nem a legnagyobb termekben, de a Mozarteum egyik termében is.  Seppel való barátságom meghatározta, hogy engem ott orvosnak is tekintettek, én voltam a ”Herr Doktor” – Landesmann professzor, koncertigazgató titkárságán is így hívtak.  Ott ültem a koncerteken, s persze rengeteg rosszullét fordult elő. Volt, hogy reanimációban kellett részt vennem vagy egy-egy ájulás, egyéb betegségek ellátásában. Máskor éppen az orvos barátommal együtt hallgattunk egy koncertet, mikor őt áthívták sürgősen a nagyterembe egy – nem mondom meg melyik – világsztárhoz, mert éppen elment a hangja és én maradtam ott orvosként tartani a frontot. De azért nem ez a jellemző, hanem a zene élvezete, s ennyi év tudósítás után az a fajta rálátás, ami még élvezetesebbé teszi a fesztivált. Ma már talán elmondhatom, hogy nagyjából átlátom az ott zajló zenei életet és ez talán ebben a könyvben segít: ugyanis azoknak kívántam írni, akik nem juthattak el, nem élhettek át ennyi élményt Salzburgban. Megpróbáltam élővé tenni a beszámolókat, s olyan stílusban írni, hogy az a zenekedvelők, zeneértők és a zenét művelők számára egyaránt érdekes legyen.

Azt hiszem, ez tökéletesen sikerült. Engem beszippantott ez a világ, ahogy lapozgattam. Gyönyörűek a fotók, elképesztő, milyen színpadképek lehetnek, díszlettervek, jelmezek, ötletek.  Amikor Ön bekapcsolódott ’93-ban, milyen légkörbe csöppent bele, mik voltak ez első élményei?

Az első élményt Csobádi Péternek, Herbert von Karajan egykori sajtótitkárának köszönhettem.  Nem véletlen, hogy ez az interjú az egyik nagy kedvencem, a teljes beszélgetés a Parlando internetes oldalán olvasható, s mindenkinek ajánlom. Nem véletlen az sem, hogy az általa alapított Philharmonia Hungarica történetét is becsempésztem, ami nem kifejezetten salzburgi történet, de Csobádi Péterhez erősen kapcsolódik és Karajannak is sok köze volt a zenekar megalapításához. Csobádi Péternek, aki a földkerekség egyik legkedvesebb és legszórakoztatóbb zenei intézménye egy személyben, egy családi barátunk mutatott be. Tőle kaptam egy főpróba jegyet 1992-ben Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony című operájához. Solti György vezényelt, a főszereplő Marton Éva volt és én ott ülhettem a Nagy Fesztiválszínházban ezen a csodálatos előadáson, amit édesanyámmal néztem végig! Előtte heteken át készültünk rá: elolvastuk Hofmannstahl szövegét, megfejtettük a darab mélyebb rétegeit. Ez olyan fantasztikus élmény volt, amely arra indított, hogy nekem erről írnom kell, s én ide vissza szeretnék járni! Amire végül hatalmas szerencsével lehetőségem lett. 1993-ban egy olyan légkörbe csöppentem bele Salzburgba, ahol a magyar művészeket különösen becsben tartották. Ott volt Kurtág György, Ligeti György, Eötvös Péter, mellettük Bartók és Kodály-műveket is rendszeresen játszottak.  Ez annak a Hans Landesmann igazgatónak volt köszönhető, aki Magyarországon született és nagyon szerette, ismerte a magyar zenét és rajongott a kortárs alkotásokért, alkotókért. Ott találtam magam egy olyan fesztiválon, ami nem is egy, hanem egyszerre három fesztivál volt. Egy klasszikus műveket felölelő, fantasztikus művészeket felvonultató fesztivál, egy kortárs sorozatokat megjelenítő különleges műsorsorozat és egy színházi seregszemle. S ez mind a Salzburgi Ünnepi Játékok. Ez volt a rendszer hosszú éveken át, de amikor Gerard Mortier művészeti intendáns, egy avantgárd gondolkodású belga rendező, a modern művészetek nagy támogatója mégiscsak konfliktusba keveredett 10 év után a konzervatívabb irányzatok híveivel, s mérgében elment, akkor mindenki azt hitte, hogy ezzel ennek a koncepciónak is vége lesz. És képzelje el, nem ez történt! Azóta is kitart ez a finom egyensúly a műfajok között. A kortárs művészet változatlanul jelen van Salzburgban. Helga Rabl-Stadler, az Ünnepi Játékok elnökének szavait idézve – aki egyébként jelenlétével megtisztelte a budapesti könyvbemutatónkat – Salzburgban egy olyan „Mischung” jön létre, amely nagyon jó keveréke a klasszikus és kortárs művészetnek és mindehhez módjukban áll a legnagyobb művészeket meghívni, akik valamennyi ott megjelenő műfajt ma az elképzelhető lehető legmagasabb színvonalon prezentálják.  

Ez az a hely, ahonnan világsztárok indulnak el. Csak az aktuális csillagok közül, ha Anna Netrebko, Jonas Kaufmann vagy Rost Andrea bemutatkozására gondolunk. Látta a Traviatát vele?

Igen. Már Az árnyéknélküli asszonyban is énekelt egy kisebb szerepben, a Falke – a Sólyom szerepében. Köszönettel tartozom Batta András professzor barátomnak, aki sok művésszel összeismertetett, így ő mutatott be Rost Andreának is, aki akkor elmesélte, hogy nagyon izgul, mert másnap megy egy meghallgatásra Riccardo Mutihoz. A következő évben – ennek nyomán – Muti meghívta Salzburgba, a Traviata főszerepére.  Erről címlap interjút készíthettem Rost Andreával a Muzsikának, hiszen ez egy komoly esemény volt. A rendezés megbukott, de Rost Andreának méltán hatalmas sikere volt és ezzel elindult a világkarrierje egy más irányba. Bécsben már népszerű volt, de ezt követően a milanói Scalában is bemutatkozott és bejárta a világot ezzel a szereppel is. Nagy büszkeség, hogy ezt az interjút megcsinálhattam akkor.

Mindegyik interjú nagyon érdekes, de melyik a legemlékezetesebb?

Nem is tudom ezt így megfogalmazni, de talán a Végh Sándorral folytatott beszélgetés, hiszen a legelső interjúmat vele készítettem. Korábban már ismeretségbe kerültünk, ugyanis jó barátom és kvartett társam Asbóth Richard kardiológus főorvos úr és csellista édesapja ifjúkorában Végh Sándor kamarazene-partnere volt. Tehát Végh Sándor egy fogalom volt nekem, és egyszer csak ott ültem nála! A Muzsikában azonnal leközölték természetesen az interjút, így indult el az én „újságírói” karrierem. Amikor tavaly a könyv ötlete felmerült, akkor azzal szembesültem, hogy szóba sem jöhet, hogy a publikációimat – jóval hetven fölötti írás – egyszerűen sorba rakom és leközlöm. Mai szemmel kellett az anyagot újrarendezni és szerkeszteni.
A kötet egy történeti résszel kezdődik, ezt követik a korábban elkészült beszélgetések, de hat interjút kifejezetten ehhez a könyvhöz készítettem.  Ilyen volt: Marton Éva, Eötvös Péter, Rácz Ödön, Várjon Dénes és Kálmán Péter. Cecilia Bartoli, miután megtudta, hogy könyvet készítek, boldogan adott interjút.

Csodálatos énekes és ő az első női intendáns Salzburgban. Távolról nézve rendkívül szimpatikus személyiségnek tűnik. Valami különlegeset tud ő, ugye?

Ez a különlegesség remélem átjön a könyvben, hiszen egy egész fejezetet szentelek annak, amit ő Salzburgban alkot, s amivel évről-évre előrukkol. 2012 óta ő a Pünkösdi Fesztivál művészeti vezetője.  Magáról a Pünkösdi Fesztiválról olvasható egy nagy fejezet, melyet a vele való interjú követ. Sőt, még az egyik, általa nagyon kedvelt és sokszor partnereként felkért magyar énekessel, Kálmán Péterrel is beszélgetek.

Kálmán Péter közreműködik a Társasköri könyvbemutatón is.

Igen, hiszen a könyvbemutató egyben egy koncert is lesz. Nagy szerencse, hogy Kálmán Péter épp itthon tölt néhány napot, mert ő tipikus világjáró művészként nem könnyen csíphető el egy könyvbemutatóra. Cecilia Bartoli nagyra tartja őt, s főszerepekre kéri fel, legközelebb 2020-ban lép fel vele a Pünkösdi Játékokon Salzburgban. Bartoli egyébként egy nagyon nyitott, sokoldalú, de egyben elmélyült maximalista, aki egy kedves, roppant közvetlen személyiség. Természetesen nagyon körbe van véve, nagyon „őrzik”, nehéz hozzáférni, mint minden világsztárhoz, így nagy megtiszteltetés, hogy személyesen ismerhetem, és engem személyesen számon tart. Amikor egy próbáján ott ülhetek és odaszalad hozzám, hogy a mobiljával vegyem fel a próbáját, akkor erre mit lehet mondani? Meg vagyok hatva!

Ez nagyon nagy megtiszteltetés, mert amúgy nem enged be senkit a próbára! Apropó próba: az sokszor érdekesebb, mint az előadás. Milyen próbákat sikerült végignéznie?

Nagyon sokat, amikor csak alkalmam volt rá. Imádom a próbákat, főpróbákat. Mivel magam is zenélek, tudom, mennyire más, mikor együtt muzsikálunk próbaképpen, házi muzsikában vagy színpadon.  Bizony el kell ismerni, van mikor egy próba jobban sikerül, mint az előadás. Erre is van egy élményem: egy főpróbára véletlenül becsöppentem. Elmentem a Nagy Fesztiválszínház előtt, ahol a kiírás szerint nem volt előadás, mégis álltak néhányan a nyitott ajtó előtt. Kiderült, hogy Donizetti La Favorita (A kegyencnő) koncert előadásának lesz a zártkörű főpróbája a barátok és közreműködők részvételével, két olyan fantasztikus énekessel, mint Elina Garanča és Juan Diego Florez.  Berohantam az igazgatóságra, hogy hátha elfekszik még ott egy közreműködői jegy... A titkárnő odanyomott a kezembe egy jegyet, így végighallgattam egy olyan főpróbát, mely észveszejtően gyönyörű volt. Felszabadultan énekelte a két nagyon nehéz szerepet ez a két világsztár, érezhetően ők maguk is élvezték, nem volt semmi tétje, életük legjobb formáját hozták. Másnap volt az előadás, amelynek a kezdését sajnos megzavarta egy kellemetlenség: egy fontos, kifejezetten erre ez előadásra érkező külföldi magas rangú delegációra fél órát kellett várni. Feszült volt a közönség is, s természetesen a művészeket is megviselte a várakozás, így azt kell mondanom, ez az amúgy fantasztikus, professzionális és méltán nagysikerű előadás messze elmaradt az előző napi öröménekléstől.

Ha már félresikerült előadás: botrányt megélt Salzburgban?

Jó néhányat, de én nem vagyok erre kihegyezve. Aki botránykrónikát szeretne, ne ezt a könyvet forgassa. Nyilván leírom azt az öt-hat előadást, amely úgymond kiverte a biztosítékot. Hiszen amikor Graham Vick rendező a Varázsfuvolát egy idősek otthonába rakja, és demens bácsik között énekel Sarastro – ezt betiltották, Ricardo Muti pedig őrjöngött. 

A közönség mit szólt?

Legyek őszinte? Ehhez csak egy kis humorérzék kellett volna. Egy kollégámmal láttuk az előadást, harsányan végignevettük az egészet. Ez egy paródia volt, csak ezt nem tolerálta a klasszikus közönség. Különben is, a Varázsfuvolával vigyázni kell Salzburgban, „hazai pályán”. Erről az előadásról egyébként négy fotó is bekerült a könyvbe. Aki egy picit mögé néz a fotóknak és az írásaimnak, az sok mindent észrevesz.

Az az érzésünk, hogy a magyar közönség itthon nagyon fegyelmezett, nincsen semmi búúú-zás vagy fütyülés. Salzburgban van?

Persze! Ha egy előadás, egy rendezés nem tetszik, a premieren is minden udvariaskodás nélkül kitör a búúúzás, azaz a nemtetszés-nyilvánítás. Mi több, rengeteg ilyen esetet, produkciót DVD-n is meg lehet nézni. Nézek egy felvételt, és egyszer csak látom, hogy a végén kijön meghajolni a rendező, és egy hatalmas búúúúú! orkán fogadja. Ettől ezt a produkciót még kiadják DVD-n és meg is veszik! Mondok egy példát: Johann Strauss Denevér című művének salzburgi előadása – meg lehet nézni DVD-n – volt a fesztivál történetének talán egyik legnagyobb botránya. A rendező, Hans Neufels, európai hírű művész, ma is ott rendez Salzburgban. Egy gyilkos paródiát készített a Denevérről. Az osztrákok kaptak hideget-meleget ettől az előadástól. A reakció hangos tüntetés volt, dobálózás, őrjöngés, ellentüntetés.

Ilyen emóciókat tud kiváltani egy előadás?!

Igen, mert valójában a darab ebben a feldolgozásban az osztrák nácizmust mutatta be. Nagy botrány volt, de a művészetet, a művészeket még akkor sem illik korlátozni, – vallják Salzburgban is – ha az valakinek nem tetszik. Inkább érdemes odafigyelni rájuk.  

Akkor inkább valami szépről beszéljünk.

Az például egy kiugróan szép dolog, hogy 2018-ban a salzburgi Nemzetközi Karmesterversenyt egy fiatal magyar művész nyerte meg: Káli Gábor. Meg is lódult ezt követően a nemzetközi karrierje.  Nekem nagy öröm volt megélni ezt a győzelmet, s az idei sikerét, amikor koncertjével dugig megtöltötte az ún. Sziklalovardát, amely mégiscsak egy hatalmas koncertterem 1500 férőhellyel!

Beszéltünk még a 2006-os Mozart-évről, a város zseniális szülöttének 250. születésnapját ünneplő kavalkádról, amelyben Mozart összes színpadi művét bemutatták és a dress code-ról, vagyis miben illik megjelenni Salzburgban. Ehhez elég egy pillantást vetni a könyv hátsó borítójára: gyakorlatilag minden jelen van, elegáns színházi ruha éppúgy, mint osztrák népviselet és kényelmes hétköznapi öltözet. Addig is, míg beszerzik jegyüket Salzburgba, jöjjenek a Társaskörbe, ahol zenés könyvbemutató várja Önöket.

Nagy megtiszteltetés, hogy Harsányi Mária az Óbudai Társaskör igazgatója megkeresett, hogy ennek a könyvnek csináljunk egy zenés bemutatót. Összeállítottam egy olyan programot, ahol Salzburggal kapcsolatos művek és művészek is megjelennek. Rolla János, Konrád György a múltban, Kálmán Péter napjainkban arat hihetetlen sikereket Salzburgban, s szerencsére elvállalták a közreműködést. De ott lesz a jövő is, mert Gertler Teo, az ifjú hegedűművész épp néhány napja nyerte meg az egyik legrangosabb nemzetközi zenei versenyt Oroszországban, Novoszibirszkben.  A 96 éves Konrád György és a 12 éves Gertler Teo Bartók-duókat fog játszani. Fellép mellettük a mi Semmelweis Vonósnégyesünk is természetesen, Mozart g-moll vonósötöséből adunk elő egy tételt Konrád György közreműködésével. Hadd dicsekedjek: ezt játszottuk Salzburgban is.  

Szőke Cecília           

A bejegyzés trackback címe:

https://otthonakulturaban.blog.hu/api/trackback/id/tr5915338052

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása