Az örömzenész
2020. március 03. írta: Óbudai Társaskör

Az örömzenész

A Liszt Ferenc Kamarazenekar brácsa szólamának vezetője, a mindig derűs Várnagy Mihály ez évtől nyugdíjas. Aktív nyugdíj lesz ez, hiszen március 6-án máris koncertezik a Társaskörben kedves kollégáival egy kamaraesten. Múlt, jelen, jövő – volt miről beszélgetnünk mindannyiunk Misijével.

otk_121010_30.jpg

Hogy vagy mostanában?

Nagyon jól, hál Istennek.

Mindig ezt mondod.

Ez taktika is, megpróbálom becsapni a világot. Azt szoktam mondani, ha nem lennék jól, akkor sem tőlem tudnád meg – nevet. 

Egy nem reprezentatív felmérés szerint Várnagy Mihály egy angyal (pontosabban: bajszos angyal), kedves, közvetlen, pozitív, konstruktív, vicces, jó kolléga, lelkiismeretes, drága, szív, derű, imádom! Szarvas, örök optimista, olyan valaki, aki tulajdonosi szemlélettel viszonyul a zenekarhoz. Kollégái ezeket sorolták, mikor egy próbaszünetben arra kértem őket, mondják az első szót, ami eszükbe jut most nyugdíjba ment brácsa szólamvezetőjükről. 

Nagy váltás az ember életében, mikor eldönti, hogy önként s dalolva elmegy nyugdíjba.

Nincs abban nagyon sok bölcsesség, eljön az idő. Akkor jó elmenni, amikor még sajnálják, hogy az ember elmegy.

Te amolyan alappillére voltál ennek az együttesnek. Elég csak arra gondolni, hogy a kottatárat milyen lelkiismeretesen gondoztad, ami azt hiszem kicsit  hálátlan feladat.

Hálátlan feladat, de soha nem voltam hivatalosan megbízott kottatáros, mindig valahogy odasodródtam. Így volt ez a Zeneakadémia zenekaránál és a Fesztiválzenekar kezdeti időszakánál is. Egyébként is tárgyfüggő vagyok. Szeretem a kézzel fogható tárgyakat, amik jelentenek nekem valamit. Nagyon sok mindenem van, amire ha ránézek, jó érzés fog el. Így aztán elég sok tárgyunk van a lakásban. Ebből a szempontból nem nagyon egyezünk Verával, feleségemmel (Czettner Vera hegedűművész), aki inkább a „múltat végképp eltörölni” előrenéző típus. Nekem nagyon fontosak a gyökerek, a hagyományápolás.

Milyen tárgyak vannak körülöttetek?

A riói rendszámtáblától kezdve…

Azt hogy szerezted? Leesett az úttestre?

Amikor először voltam Brazíliában a zenekarral, leszállunk a buszról, jön egy srác és van nála tíz rendszámtábla, amire rá van írva, hogy Liszt Ferenc Kamarazenekar. Tíz dollárért árulta darabját. Egy szegény országban ugye mindenből pénzt csinálnak. Aztán még olyan dolgok vannak otthon, amiket gyerekkoromban nézegettem. Például egy csésze a konyhából. De a legtöbb ilyen jellegű dolog a szarvasi házban van. Azt úgy őriztük meg, ahogy volt, egy nádtetős vályogház és mellé építettünk ugyanabban a stílusban egy szoba-összkomfortot, ahol télen is lehet létezni. Na ebben a házban rengeteg minden van, kezdve apám, nagyapám szerszámaitól a juhász ősök kampós botjáig, amivel megfogták a birka lábát.  Ezt a juhász szerszámot ismerjük egyházi szimbólumként is.

De gondolom Te nem tereltél birkákat.

De tereltem! Amíg nem mentem iskolába, addig tanyán laktunk. Ott voltak állatok és a parasztoknál természetes, hogy a gyerekek is be vannak fogva. Disznókat, libákat is legeltettem.

Mennyire más világba kerültél azután!

Igen, tizennégy éves koromban Szegeden jártam az első két évet a konzervatóriumban, utána kerültem Pestre. Kollégista voltam, nagyon szerettem. Itt Pesten csak négyen voltunk egy szobában, de előtte Szegeden huszonnyolcan!  Muzsikusok és iparművészek együtt, a másik szobában kőművesek, festők. Nem volt unalmas az élet. 

Egyke lévén biztos élvezted a társaságot.

Mi az unokatestvéreimmel voltunk olyan viszonyban, mintha testvérek lettünk volna. Általában az ötvenes években nem volt divatos a sok gyerek.  A mi házunkban volt a gyűjtőhely, ott volt a nagymama. Nagyon összetartó családban nőttem fel, azt kaptam örökül a szüleimtől, nagyszüleimtől, hogy a családban össze kell tartani, ha bárki bajban van, segíteni kell egymást. Sátoros ünnepeken a nagy család mindig összejött. Ezt próbálom tovább is vinni, abban a házban, ahol felnőttem. Apai részről mindig van egy unokatestvéri találkozó, olyan negyvenen összejövünk minden második évben. Birkát főzünk kondérban - azon a vidéken az a valami! Mi ismerjük egymást unokatestvérek, a gyerekeink már kevésbé, az unokák még kevésbé. Mégis nekik is legyen fogalmuk, hova tartoznak. Persze nem mindenkit tudunk befogni, mert eléggé szétszéledt a „nyáj”, de az alattunk lévő korosztály is kezdi ezt a szokást átvenni.   

Pásztorbotot tudjuk, hogy kitől kaptál, de a hegedűt ki adta a kezedbe?

Édesapámnak nagyon jó hangja volt, nagyon szeretett volna tanulni, de hát nem adatott meg neki. Az összes testvére vidám, mulatós ember volt: magyar nóta, operett ment otthon. Ő nem játszott hangszeren, az öccse volt népi hegedűs, neki volt egy hangszere és autodidakta módon hegedült. Falusi legenda szerint úgy vették észre, hogy van zenei érzékem, hogy mikor anyám a mákot darálta, akkor én arra a ritmusra jártam. Akkoriban elég híres volt a szarvasi zeneiskola, beírattak oda. Nagyon jó hegedűtanárom volt, aki megszerettette a zenét velem. Nem volt egy igazán képzett hegedűtanár, a háború után gyorstalpalón kellett kiképezni a hangszeres tanárokat is. Ő nem csak hegedűt tanított, hanem vonós hangszereket, fúvós hangszereket, harmonikát is. Ezek a tanárok alapfokon sok mindenhez értettek. A zeneiskola a színház öltözőjében volt. Még most is emlékszem az olajozott hajópadlóra.  A nagyobb öltözőkben volt a csoportos szolfézsoktatás meg a zongoraóra. Úgy tűnt, hogy megy nekem ez a dolog, bekerültem Szegedre. Halász Ferenc járt le Pestről tanítani, aztán két év után kapott egy professzori állást a Zeneakadémián és azt mondta, ha nála akarok tanulni, akkor jöjjek föl Pestre.  A Zeneakadémia elvégzése után az Állami Hangversenyzenekarba kerültem 1976-ban, Ferencsik idejében. Én úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó pályakezdés volt egy fiatal művésznek egy ilyen karmester egyéniséggel együtt dolgozni. Ő nagyon jó karmester volt. 1990-ig voltam az ÁHZ-nél, de szerencsémre a Liszt Ferenc Kamarazenekarnál is többször megjelentem, mint hegedűs kisegítő.  Az egyik tag kiment Koreába és helyettest kerestek egy évre. Nincs-e kedvem brácsázni? – kérdezték. Volt, persze. Szerettem a csapatot és tiszteltem Rolla Jánost, örömmel tettem eleget a hívásnak. Ekkor váltottam a brácsára ,vagy ahogy szoktam mondani, átültem a napos oldalra. Közel harminc év alatt nagyon sokat kaptam a zenekartól emberileg is, művészileg is – és igyekeztem ezt a magam módján visszaadni.  

Annyi mindent csináltál, így jó igazán muzsikusnak lenni. Voltál rendszeresen műsorvezető a zenekar koncertjein, szerkesztettél zenét és sokat kamaráztál.

A kamarazene nekem nagyon fontos, nem érzem jól magam egyedül a színpadon, kell valaki, akivel együtt muzsikálhatok. Szólista nem akartam soha lenni, én a kamarazenében találtam meg magam. A szimfonikus zenét is élveztem, de itt a kamarazenekarnál nagyobb felelősség van egy emberen, ugyanakkor mégse vagyok egyedül.

Március 6-án is kiváló kollégákkal kamaráztok.

Olyan művekből állítottuk össze a műsort, amelyek a zenetörténet zászlós hajói. Például hegedű-brácsa duó nincs túl sok. A salzburgi érsek rendelt hatot Michael Haydntól. Ő négyet megírt és beteg lett. Mikor panaszkodott Mozartnak, hogy nem tudja teljesíteni a megbízást, Mozart másnap letette ezt a két duót, hogy adja be ezt is, hogy megkapja érte a tiszteletdíjat. Ez a legenda fűződik ehhez a két duóhoz. A feleségemmel, Czettner Verával sokat játszottuk.  Nagyon örülök, hogy most koncertmesterünkkel, Tfirst Péterrel is eljátszhatom. A trió szintén családi műfaj, hiszen a fiam, Simkó Várnagy Mihály csellista. Beethoven írt nagyon jó vonós triókat, ez a D-dúr szerenád az egyik legismertebb ebben a sorozatban, tipikus szerenád, indulóval indul, indulóval fejeződik be, mint a Mozart divertimentók, arra a felépítésre hajaz. A Mendelssohn darabnak van egy mottója, egy dal, amit Mendelssohn nagyon fiatal korában írt egy gyerekkori szerelemtől ihletve. Ezt a Mendelssohn vonósnégyest szoktuk játszani a zenekarral is. Tulajdonképpen irigylem azt, aki még nem játszotta ezeket a darabokat. Mert amikor először megismerkedsz velük, az nagyon jó!

Olyan jó hallani, ha egy zenész örül annak, hogy zenélhet. Ez tipikusan Te vagy. Sokszor beszéltünk arról, hogy szerinted ennek az örömnek látszani is kell a zenészen.

Igen így gondolom, a komolyzenészeknek nem kell feltétlenül „szomorú zenésznek” lennie, ahogy a jazz muzsikusok szoktak nevezni minket.

Nem régiben voltál zsűritag a Lukács Pál Brácsaversenyen. Mesélted, hogy itt is azt figyelted, hogy mennyire örömteli az előadó játéka.

Az kell, hogy legyen a hozzáállása annak, aki kiáll, hogy én most eljátszom nektek Mozartnak vagy bárkinek a darabját és én ezt és ezt gondolom erről. Akkor hiteles az előadás.

Láttál a fiatal brácsások között ilyen előadót?

Igen, csak a verseny nem igazából jó helyszín ilyen dolgokra. Túl nagy a rizikó, az elvárások, nem szabad hibázni, emiatt az izgalom is nagyobb. Ez nem a felszabadult muzsikálás helye.

Akkor ki győz egy versenyen?

Aki a legprofibban eljátssza. Ott nem feltétlenül a szív a legfontosabb. Ez nem egy mérhető dolog, legalábbis nem hitelesített mérleggel mérjük.  

Nálatok a siker mértékegysége a taps.

De azt megelőzi valami. Lehet hallani a csendet, az érdeklődést. Ahogy a színpadról lejön, amit az ember közölni akar, a közönségtől is jön föl valami, ami hat a zenészre. Egy Arénában nincs ez a kontaktus. Ezért szeretem az ilyen családiasabb helyszínt, mint a Társaskör.

Szőke Cecília

A bejegyzés trackback címe:

https://otthonakulturaban.blog.hu/api/trackback/id/tr7115501822

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása