Káel Norbert a crossover stílus kiváló képviselője Magyarországon és külföldön egyaránt. Játszik klasszikust, jazzt és e kettő ötvözetét. Október 10-én várjuk szólóestjére a halk szavú fiatal művészt, akivel beszélgettünk különleges családnevéről éppúgy, mint találkozásáról a jazz-zenével és arról, miért írt doktorit jazz-zongoristákból.
Azt hiszem, az Ön vezeték nevére mindenki felkapja a fejét, majd a homlokára csap: persze a MÜPA igazgatója! Sokszor összekeverik magukat, ugye?
Igen, gyakran azt hiszik, hogy Csaba az édesapám, sőt olyan is volt, aki azt hitte én vagyok ő.
Milyen sokoldalú! Fél kézzel igazgat egy intézményt, közben meg koncertezik. Honnan jön ez a családnév?
Apai ágon németek, svábok vagyunk. A Feketeerdő vidékéről vándoroltunk erre a környékre. A Keil szó éket jelent németül, innen ferdült a magyar Káel név. Az az érdekes, hogy a család fele Káel, a másik viszont Kájel. Valaki vagy elírta, vagy azt hitte, hogy így egyszerűbb lesz megérteni, ha egy j-t is beleteszünk.
Úgy tűnik, az Ön szakmai életét keretezi Keith Jarrett.
Abszolút így van! A bátyámnak, Csabának köszönhetem ezt az első nagy lökést. Nagy a korkülönbség köztünk, amikor 10 éves lettem, ő már Budapesten volt egyetemista. Baráti körében megismerkedett Keith Jarrett munkásságával, főleg szólókoncert cd-ivel és felvette az egyiket nekem kazettára. Elkezdtem otthon Kazincbarcikán hallgatni és azonnal áramütés szerű érzés fogott el. Annyira magával ragadó volt, hogy nekifogtam lekottázni, amit hallottam. Ez az egyik leghíresebb koncertje, a kölni koncert volt, és valóban mérföldkő a pályafutásom szempontjából.
A zongoratanára, aki abban az időben tanította, tudott erről az „elhajlásról”, hogy maga szabad idejében jazz -improvizációkat kottáz?
Ez a nyolcvanas évek vége felé volt, akkor a jazzes irányzat kicsit instabilnak számított. Próbálták a tanárok úgy kezelni, hogy „majd kinövi”. A klasszikus részre koncentráltak, hogy abban minél jobban fejlődjek és azt gondolták, hogy „majd túlmegy ez a fiú” ezen a korszakon. Később a Bartók Konzi azért volt jó táptalaj, mert ott sok szuper tehetséges fiatallal találkoztam, akik nyitottak voltak és nagyon szerették Keith Jarrett munkásságát, sőt a többi jazz nagysággal is így ismerkedtem meg. Ők mondták, hogy szerintük Oscar Peterson vagy Chick Corea vagy Herbie Hancock az igazi. Addig én Keith Jarretten kívül csak Pat Metheny-t hallgattam, az ő felvételeiket kaptam a bátyámtól. Lassan megnyílt ez a világ, egymásnak is zongoráztunk, szuper volt! Később a Jazz tanszakon fantasztikus volt számomra, hogy két nagyszerű zongorista és két teljesen különböző felfogású egyéniség volt a tanárom. Binder tanár úrtól megtanultam a szabadságot, hogy a zenében gyakorlatilag nincsenek korlátok, Oláh Kálmántól pedig azt, hogy nagyon kell tudni, hogy az ember mit csinál, milyen technikai és zenei anyagokból táplálkozik, hogy fel lehessen építeni egy zenei anyagot. Mindenképpen meg akartam itthon szerezni az alapokat, és arra vágytam, hogy bekerülhessek a Berkley-re, Bostonba továbbtanulni. Szerencsére ez sikerült, a legmagasabb ösztöndíjjal fel is vettek. Bostonban 3 évig voltam, aztán New Yorkban 3 és fél évet a Juilliard Schoolban. Ott a jazz mellett magánúton tanultam klasszikus zongorát is két fantasztikus tanártól: Matti Raekallio finn zongoraművésztől és Seymour Lipkintől. Ő sajnos már nem él, a régi iskola képviselője volt. Felejthetetlen és nagyon hasznos idő és tapasztalat, de New Yorkban talán a leghasznosabb a koncertek és a jam session-ök voltak a jazz klubokban. Ott fantasztikus zenészekkel lehet találkozni, olyan ötletek, hatások érik az embert, fúziók másokkal, ami igazán hatásos.
Nagyon felszabadító lehetett ez az egész. Jár még ki rendszeresen?
Ritkábban, mostanában főleg Ázsiába és Európába járok, bár nemrégiben voltam Mexikóban is.
Ázsia hogy jött?
A legelső meghívás az Újdelhi Balassi Intézettől érkezett a nagy Újdelhi Jazz Fesztiválra. Az ottani indiai szervezők még kétszer visszahívtak, idén pedig egy nagy kínai menedzsment szerződtetett egy szóló zongoraturnéra, ami óriási élmény volt.
Kínában mennyire van közönsége a jazznek?
Én azt hiszem, ők lesznek a jövő. Óriási igényük van, szinte, mint a porszívó szívják be a kultúrát és ezen belül a jazzt. Kínában nem elérhető sem a Youtube, sem a Google, sem a Facebook, ezt ők nagyon keményen cenzúrázzák s ezáltal rengeteg olyan anyaghoz, amihez mi európaiak gond nélkül hozzájutunk, ők nem férnek hozzá. Ilyenek például a jazz órák online vagy jazz felvételek, kották. Ha jön egy amerikai vagy európai művész, szívják magukba a tudást, abszolút nyitottak.
Jól látom, hogy a saját menedzselését is kézben tartja?
Igen, nekem ez bizonyult a leghatásosabbnak. Több menedzserrel is dolgoztunk hosszabb-rövidebb ideig, de én nagyon szeretek e-mailezni, meglévő kapcsolatokat fenntartani, újakat találni. Reggel nekem az az első, hogy megnézem az e-maileket, élvezem, hogy válaszolhatok, hogy elkezdünk valamit kitalálni, megbeszélni. Számomra ez egy élmény.
Nekem pedig élmény egy olyan művésszel beszélni, aki szeret e-mailezni, aki válaszol! Ezt nagyon meg kéne tanulni minden művésznek…
Így megvan az embernek az a szabadsága, hogy mindent én dönthetek el, mit hogyan akarok, ez engem egyáltalán nem fáraszt. Emellett még tudok gyakorolni napi 6 órát. Többnyire két részben, közben elmegyek úszni vagy futni. Számomra ez a hatékony gyakorlás.
Több formációja van: egyedül, duóban és trióban is játszik. Melyikben érzi a legjobban magát és melyikre „harapnak rá” a szervezők, melyik a legkeresettebb felállás?
Mindegyiket nagyon szeretem, mindegyik másért élvezetes. A szólóban az ember egyedül kreál mindent, a zongora uralkodik, nincsenek más hangszerek, a trióban a kommunikáció a fantasztikus, amikor a bőgős egy ötletet feldob, én átveszem, aztán a dob a ritmusát veszi át és együtt formáljuk, alakítjuk a zene menetét. A duó, a kétzongorás felállás azért érdekes, mert úgy szól, mintha egy zongora lenne, de arra figyelni kell, hogy ne mosódjanak össze a dolgok, a két dallam ne ütközzön. Talán ez igényli a legnagyobb koncentrációt, de a legérdekesebb dolgok is ebből tudnak születni. A legsikeresebb talán a szóló – azért is, mert itt domborodik ki a leginkább a crossover, amire mostanában a legkíváncsibb a közönség, hogy hogyan lesz egy klasszikus műből, egy Bach vagy Chopin darabból átdolgozás. A szólót klasszikus fesztiválok is meghívják és jazzfesztiválok is, mindkettőnek érdekes. A bőgő-dob-zongora felállást rögtön beteszik jazz kategóriába, így a klasszikus oldalról nincs akkora érdeklődés.
A Társaskörös műsorra térve: mit gondol, Bach mit szólna az All the things you are-hoz vagy a Giant Stephez?
Ez az est Bach zenéjének és a jazznek a fúziója. Oda-vissza próbáltam a dolgokat megközelíteni: Bach-ot kicsit jazzesen, improvizatív módon előadni, az ismert jazz-standardeket viszont barokkos, ellenpontos, Bach által használt zenei szerkezettel és technikai dolgokkal. Tehát Bach jelen van a jazzben és a jazz jelen van Bach-nál! Lesz még egy Sosztakovics prelúdium, ami megint csak nagyon érdekes, mert nála is jelen van Bach, de teljesen másképp, ő is írt prelúdiumokat és fúgákat, de atonálist és más felépítésűt. Miles Davist meg azért választottam, mert nála is többször felfedezhető az a harmóniavilág, ami Bach-ra jellemző.
Az improvizációkat rögzíti valamelyest, leírja?
Igen! Nekem nagyon fontos, hogy tudatos legyen a dolog, a koncertjeimet is sokszor felveszem, meghallgatom, és utólag eldöntöm, hogy mi az, amin még lehetne csiszolni.
Keith Jarretthez térjünk vissza még egy kicsit: úgy tudom, ő belőle írta a doktoriját.
Igen, ő is része volt: „Klasszikus zenei elemek a jazztörténet fő zongoristáinak művészetében”. Kiválasztottam öt zongoristát, abból Keith Jarrett az egyik, ezen kívül Bill Evans, Chick Corea, Brad Mehldau, aki fiatalabb, de nagyon erős klasszikus hatással bíró zongorista és Lyle Mays, a Pat Metheny Group billentyűse. Az ő játékán Szkrjabin, Rahmanyinov hatását azonnal fel lehet fedezni. Most már szerencsére van a Jazz tanszéken is lehetőség doktorálni.
Milyen típusú zongorán jó jazzt játszani? Játszott már nálunk, tudja, hogy a Társaskörben Steinway van, de nem kötelező azt mondani…
Számomra a Steinway a csúcs, mert én nagyon sok hangszínt és dinamikát használok a játékomban, ennél a zongoránál mindez és a basszusok is remekül előjönnek. Amit még nagyon szeretek, az a Yamaha, azon ritmikusabban lehet játszani – a Steinway kicsit mattabb, a Yamaha kopogósabb és ezért nagyon jóllehet frazírozni rajta. A jazz-zongoristák közül sokan kedvelik, Chick Corea is. A Bösendorferen kicsit nehezebb a ritmikát előtérbe hozni, de a Fazioli fantasztikusan jó, abban minden egyesül!
Gyakran tart mesterkurzusokat.
Igen, Madridban, Bilbaoban, Indiában, Kínában, Mexikóban is tartottam már. Izgalmas, mert általában klasszikus zongoristanövendékekkel dolgozom, akik nagyon szeretnének az improvizáció útján elindulni vagy tovább menni, de nem tudják, hogyan. Azt szoktuk csinálni, hogy az adott klasszikus darabból, amin dolgoznak, megkérem, hogy csak a bal kezet játsszák és próbáljanak csak a harmónia hangokból egy egyszerű dallamot alkotni: C-dúr-F-dúr-G-Dúr, szóval a legegyszerűbb módon és úgymond „megváltoztatni” a jobb kéz dallamát. Már ez egy nagyon nehéz lépés. Úgy veszem észre, nagyon nehezen tudnak a klasszikus zenészek elrugaszkodni az adott darabtól – mintha ez egy más dimenzióba lépés lenne. Viszont ha elkezdik, nagyon gyorsan fejlődnek, nagyon gyorsan rájönnek a dolog ízére. Nekem nagyon fontos, hogy a növendék magas technikai szinten álljon és tudjunk előre menni, fejlődni. Zeneakadémiai szinten ez adott, nincsenek technikai akadályok.
Van több országban a zeneakadémián ilyen képzés?
Az az érdekes, hogy külön van a két képzés – van a klasszikus szak, van a jazz tanszak, de nincs átjárás a kettő között, pedig ez a jazznek is jót tenne és a klasszikus zenének is! Arra gondoltam, ha esetleg a budapesti Zeneakadémián lehetőségem lenne tanítani, fogom indítványozni, hogy közös csoportos óra legyen, ahol a jazz és a klasszikus zongoristák is ott vannak. Ez lenne az igazi crossover.
Szőke Cecília
