Dalok a Kispipából 

Ötéves jubileumához érkezett a Seress Rezső dalaiból és életéből készült est a Társaskörben. Fesztbaum Béla és a Kék Duna Koncert-Szalonzenekar előadásában újra megszólalnak a Dalok a Kispipából november 24-én, délután 5 órakor. Az alkotófolyamatról, Seress Rezső életművéről, dalairól, és az ünnepi előadásról beszélgettünk Fesztbaum Bélával. 

Hogyan idéznéd fel annak az öt évvel ezelőtti estének a hangulatát, amikor először játszottátok közönség előtt a Dalok a Kispipából előadást?

Egy fantasztikusan jó hangulatú, különleges emlékű este volt, egészen pontosan emlékszem rá. Már csak azért is, mert a végére nagyon berekedtem és elment a hangom – másnap a Vígszínházban alig tudtam beszélni. Azért mégiscsak egy komoly, zenés teljesítmény ez az előadás, közel két órát végigbeszél, végigénekel ilyenkor az ember, izgultam is nagyon. Szóval az egész jó érzésére, a kellemes arculcsapására emlékszem, hogy hát igen, jaj de jó, hogy ezt csináljuk!

Mennyit próbáltatok rá?

Szemérmetlenül keveset. A próbákon olyan jól haladtunk a zenekarral, olyan jól értettük egymást, hogy töredék idő alatt össze tudott állni az előadás. Nagyszerű érzés, ahogy befogadtak maguk közé, pedig botcsinálta zenész vagyok – ebben hasonlítunk Seressel egymásra, ő is képzetlen zenész volt. Egyébként az első „egybemenés”, amikor végigjátszottuk a programot maga a premier volt. Arra is emlékszem, hogy először egy alkalomra szólt a felkérés, talán kettőre, de aztán nagyon hamar lehetett látni, hogy a közönség szeretete, érdeklődése műsoron tudja tartani.

Úgy tudom, Harsányi Mari ötlete volt a Seress Rezső-est. A mágikus név azonnal hatott?

Örültem a felkérésnek, ismertem Seress Rezső történetét, nem sokkal azelőtt olvastam Müller Péter darabját, de nem voltam különösebben nagy Seress-rajongó, vagy ismerő. Nagyjából tudtam róla, hogy ő írta a Szomorú vasárnapot és a Szeressük egymást gyerekeket.

Az nyilvánvaló volt, hogy nem kell és nem is lehet a színdarabot előadni, hanem egy teljesen más jellegű estén kell megidézni az alakját. Egy gyors szerkesztés során tulajdonképpen önmagát szülte meg az este, azt kellett átgondolnom, hogy mi mindenről lehet beszélni a dalok és Seress Rezső kapcsán, így aztán picit evés közben jött meg az étvágy. Az első este szeretetteljes fogadtatása eldöntötte bennem, hogy miért szeretem őt, hogy mi is az, ami megfogja a közönséget, és amivel nekem, mint előadónak jó érzés estéről estére találkozni.

És mi az?

Nagyon érdekes kettősség árad a Seress-jelenségből. Egyfelől szórakoztató ripacs, képzetlen bárzongorista, rossz, vagy kevésbé rossz viccekkel, mintha kabaréfigura lenne, csak zongorával: dumál a közönséggel, és ha kell felvidítja. Másfelől képzetlenségében – vagy talán pont amiatt, mindegy is – rendkívül érzékeny és finomlelkű művész, aki a humor és a ripacséria mellett nyitott az élet mélyebb szövedékének a vizsgálatára, a tragikumra, a nagy tömegek számára befogadható könnyes lírára. Az este végül is ezt a kettős kis figurát igyekszik megmutatni. Talán ez szüli a legendáját is és talán más is ezt szereti benne, hogy olyan ismerős, hogy olyan jól tud hozzánk szólni, immár évtizedek óta.

A híres bonmot szerint a „kis Seress” -t az is ismeri, aki sohasem látta. Mit gondolsz a Seress életműről?

Szerintem nagyon különleges dolog történik vele, talán még tudományosan is érdemes lenne vizsgálni. Nem ismerte a kottát, pár ujjal zongorázgatott egy kocsmában, a dalai mégis, mint a televény, terjednek, évtizedeken át. Mélyen beleívódtak a magyar zenei emlékezetbe, a Szomorú vasárnap pedig a nemzetközibe is. Kevés olyan társaság van ma Magyarországon, ahol, ha énekelni kezdenek, kimaradna a Szeressük egymást gyerekek.

A Fizetek főúr, volt egy feketém című dal első sorát szinte mindenki ismeri, ha nem is tudja honnan, a Gyerünk Bodri kutyámról meg azt hiszik az emberek, hogy népdal vagy magyarnóta, pedig az is egy Seress-szerzemény. Velünk él tehát a töredékes életmű, de a lényeg, hogy alkalmas a seressi dalvilág arra, hogy rengeteg korszakon, stíluson átjöjjön, áthagyományozódjon, generációkról generációkra.

Mintha különös érzéked lenne a régi polgári miliő megmutatására. Seress Rezső mellett önálló estet készítettél Kosztolányi és Molnár műveiből is, de még a doktori értekezésedet is Ditrói Mórról írtad. Te is így gondolod?

Nem tudatosan keresem ezeket az anyagokat, mégis jönnek felém. Mintha ők keresnék az útjukat a jelenhez és gyakran engem találnak meg hozzá, én meg örömmel foglalkozom velük. Közel állnak a szívemhez vagy a habitusomhoz, az biztos. És nem csak előadóművészként, hiszen itt alkotásról is szó van, szerkesztésről, kutatásról, rendezésről, sok mindenről. A kutatás meg egyszerű szenvedély, szívesen keresgetek a múltban és rakom össze a cserepeit, hogy vissza tudjam adni a közönségnek, tehát én is a jelenhez tudok beszélni rajtuk keresztül. Tisztelem a formáikat, a stílusukat, a szmokingjukat, de igyekszem nem múzeumként tekinteni rájuk.  

Ritkán gondolunk bele, hogy milyen végtelenül modern szerzőkről van szó. A Szomorú vasárnapot nemrégiben még Björk is feldolgozta.

Egészen egyszerűen azt is mondhatnánk róluk, hogy klasszikusok. Nem korlátozódtak a saját korukra, ma is megszólaltathatók.  Seress esetében egy szomorkás, szomorúbb alak él a fejünkben, éppen ezért az est feladatának tekintettem, hogy gazdagabb és árnyaltabb képet adjak róla a közönségnek. Annál is inkább mert közel másfél órán át nem lehet csak „szomort” adni, csak lírai hangokat pengetni, hanem érdemes a valóságot megmutatni, a könnyedséget, a sztorikat, eljátszani a kevésbé ismert tempósabb dalait, hogy mindez keveredjen azzal a képpel, ami az emberek fejében él róla. Mert ő nem csak az a szomorú, furcsa alak, aki öngyilkos lett. Hasonló elvek alapján jött létre a másik két önálló estem is.

Kevés színházi előadásról készül lemezfelvétel, a Seress-esttel ez is megtörtént, pár éve kiadtátok a dalokat. Honnan jött az ötlet?

A Rózsavölgyi Szalon igazgatója, Zimányi Zsófia eljött megnézni az egyik előadást és másnap délelőtt felhívott azzal, hogy szerinte csináljunk ebből egy lemezt, azért, hogy megmaradjon. Így rögzítettük az előadást, nem stúdióban, hanem közönség előtt, és abból adtuk ki az előadás zenei anyagát CD-n. Az emberek pedig szívesen vásárolják meg, még úgy is, hogy a CD már kifelé megy a divatból. Az előadások után sokan odajönnek hozzám, hogy dedikáljam nekik. Boldog és büszke vagyok rá, egy éven belül CD és könyvbirtokossá is váltam, a Corvinánál jelent meg a könyvem Ditrói Mórról és a Rózsavölgyinél a Seress-est zenei anyaga.

A Társaskörben A hónap eseménye lesz az ötéves Dalok a Kispipából előadás november 24-én. Tervezel valamilyen változtatást, meglepetést?

Ha már a Társaskör ismét szóba kerül, el kell mondanom, nagyon hálás vagyok ezért az előadásért, a bizalomért és a jó ötletért. Nagyon szívesen lépek fel itt – idén nyáron egy klasszikus, pesti kabaré előadás elkészítésére is lehetőséget kaptam, Café Mennyország címmel – jó szellemű, értő és figyelmes közönsége és remek munkatársai vannak, nyitottan és szeretettel fogadnak mindig. A szerkesztés tekintetében pedig az a helyzet, hogy egyik egyszemélyes színházi előadásom műsorában sem változtattam egy hangot sem. Egyrészt bízom az akkori álmaimban, másrészt meg kihívást jelent a számomra, hogy amit akár több évvel ezelőtt összeválogattam, és amit a rendezésnél a színpadra tettem, ahhoz előadóként estéről estére hozzáigazítsam saját magamat - újra felfedezzem, újabb tartalmakkal töltsem meg azt. Ez egy érdekes előadói játék, színészi munka, hogy igazodjak is a régihez, de a hangsúlyai természetesen mindig mások lesznek. Az ünnepi alkalomra sem készülök változtatással. Hogy meglepetéssel készülök-e, az pedig legyen a számomra is meglepetés. 

Gyürke Kata