Fiatal énekesek készülnek a Társaskörbe, mint már annyiszor – de ez egy kicsit mégis más lesz. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Ének Tanszékének hallgatói hangszeres művészjelölt társaikkal, a tanszék megújult kamarazenei képzésében résztvevőkkel együtt lépnek színpadra. Tanszékvezetőjükkel, Meláth Andrea Liszt-díjas operaénekessel, érdemes művésszel beszélgettünk az énekesek terhelhetőségéről, az újfajta zeneakadémiai tárgyról és a legnagyobb kihívásról fiatalok számára.

Talán elárulhatjuk, többször elhalasztottuk az interjút, mivel épp egy télvégi influenzából lábadozol, és erőt kell gyűjteni az izraeli úthoz, a holnap hajnali három órás induláshoz. Hogyan lehet a kezdő énekeseket a pályával járó kemény fizikai kihívásokra felkészíteni?

Nagyon tanítani ezt nem lehet, mindenkinek más válik be. Egy húzós időszak után ez volt az első olyan hét, hogy „csak” tanítanom kellett volna és szerintem a szervezetem azt mondta: most egy kicsit pihenni kell! 

Mindig csodálom az énekeseket, hogyan tudják megőrizni egészségüket a sok repkedés ellenére, hiszen a repülő zárt terében nem tudni mennyi kórokozó lehet.

A repülőút tulajdonképpen ellenségünk, az a levegő, ami egy ilyen zárt térben van, a gégénknek és a hangszalagoknak nem igazán komfortos.

Repülés ide vagy oda - menni kell, különösen, ha az együttműködő partnerek várják a fiatal zenészeket. Néhány éve ugyanis egy sajátos fesztivált rendez a Zeneakadémia: opera szakos hallgatói és külföldi társintézmények színpadi vizsgaelőadásait bemutató Operavizsga-Fesztivált. A tavalyi Operavizsga-Fesztiválon az izraeli Zeneakadémia hallgatói voltak a meghívott vendégek. Most egy közös kamarazenei kurzust tartanak.

Ez a Reconnaction. Két olyan kamarazenei darab lesz, amiben énekes is van, ezeket fogom én tanítani és az egyikben énekelni is fogok. Zemlinsky és De Falla, XX. századi szerzők művei. Most mi megyünk hangszeres növendékekkel, a két országból vegyesen lesznek a közreműködők. Izgalmas lesz biztos, én nagy hódolója vagyok a kamarazenélésnek. Ha készülnek a növendékek a kis diplomakoncertjükre III. évfolyam végén, a BA diplomájuk megszerzésére, akkor is kell kamarazenei művet előadni, ami nem feltétlenül egy duett vagy kvartett valamelyik operából, hanem azt preferáljuk, hogy hangszerekkel együtt zenéljenek, mert ez egy teljesen külön világ. Az egész életüket végig fogják énekelni, de ezekkel a gyöngyszemekkel csak ritkán találkoznak majd előadóművészi pályájukon.

Hihetetlenül színes a repertoárod, nagy szerepet játszik az életedben a kamarazenélés is, de szinte nincs olyan zenei műfaj, amiben ne próbáltad volna ki magad. Vagy tévedek, lenne még valami vágyad?

Nem, tényleg. Még dzsesszt is énekeltem szegény Vukán Györggyel hosszú évekig, meg tangókat is a Miskolci Szimfonikusokkal, többször is! Tényleg nagyon kiterjesztettem a palettát, nagyon élveztem. Először ez egy kihívás, amikor az ember olyan mezsgyére lép, amit nem nagyon ismer, de végül is mindennek az alapja, hogy megtaláld az adott stílusban azt a kapcsolatot, amit a közönséggel közölni szeretnél.

2013 óta állsz vezetőként az Ének Tanszék élén, mi a legnagyobb büszkeséged ebben az eltelt hat évben?

Hát, hogy még mindig megvagyok! – kacag szívből. Valljuk be őszintén, ez nem egy egyszerű dolog, nem egy reprezentatív kinevezés. Nagyon összetett munka, beleértve az adminisztrációt, a felkéréseket a mesterkurzusokra, eldönteni, hogy milyen karmester legyen az operavizsgán… Nincs olyan nap, hogy ne kelljen legalább öt-hat dolgon törni a fejemet, de az biztos, hogy nagyon tehetséges növendékek jelentkeznek mostanság és hál’ Istennek olyan projektet tudunk kiállítani akár a Zeneakadémia falain kívül is, amire büszkék lehetünk. Azt hiszem a dolog lényege, hogy ne zárt közösség legyünk, hanem igyekszünk a diákokat arra szoktatni, hogy minél többet állhassanak a közönség elé, mert ez lesz az életük.

A legfontosabb jó tulajdonságnak a türelmet tartod. Hogy lehet ebben a mai villódzó, gyors világban türelemre inteni a fiatal művészeket, akik ott állnak a rajtnál?

Ha megkérdeznéd a növendékeimet, biztos azt mondanák: ja persze, hányszor mondta a tanárnő, hogy türelem, türelem! Tavaly egyszerre négy elsősöm volt és őket külön be is hívattam mielőtt elkezdődött szeptemberben az új szemeszter, arról akartam velük beszélgetni, hogy saját magukkal szemben legyenek türelmesek, hiszen mindenkinek más az útja! Az egyiknek egy megtanulnivaló adott időbe kerül, a másiknak a duplája, a harmadiknak meg a fele. Ne másokhoz akarják magukat hasonlítani, hanem saját magukkal szemben legyenek tü-rel-me-sek, hogy mindent alaposan megtanuljanak. Ha valamikor, akkor a mai időben különösen érvényes ez, amit én zászlóra írva lobogtatok. Sokkal nyitottabb a világ, sokkal hamarabb érik őket impulzusok, rögtön le akarnának csalni 2-3 évet a tanulási folyamatból. Ha nincs meg az alap, ami szükségeltetik ehhez a pályához, akkor az egy kártyavár. Ha a második emeletről kezdünk el építkezni, az előbb-utóbb össze fog omlani. Az éneklés úgy tűnhet a közönségnek – ez is a végcél – mintha az egy könnyű dolog lenne. Dehogyis! E mögött rengeteg sziszifuszi munka van: mekkora levegőt kell vennem Mozarthoz vagy mekkora levegő kell Mahlerhez vagy a barokk korban a díszítésekhez? Egyáltalán, a stílusokkal tisztában kell lenni!

Álltatok-e már a diákjaiddal partnerként egy színpadon?

Például tavaly májusban az Operaházzal volt egy közös projektünk. Mi adtuk az énekeseket, a színművészetisek rendezték az előadást, a képzőművészeti egyetemisták meg a díszletet és a jelmezt tervezték. Az Operaház zenekara működött közre, Dénes Pista volt a karmester és három Hindemith operát adtunk elő három estén a Kiscelli Múzeumban. Ezek az Operaház meghirdetett előadásai voltak, én két darabban is énekeltem. Mikor még nem kezdtük el a próbákat, kicsit furcsa volt: hol fog az elválni, hogy én most főtárgy tanár, tanszékvezető vagy énekes vagyok? De ahogy elkezdtük a próbákat, ez fel se merült többet! Amikor dolgozunk, akkor kollégák vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy én is inspiráltam inkább őket, pozitív kicsengése volt az egésznek, fantasztikus jó hangulatú próbafolyamat volt.

Azért érdekes lett volna megmérni, hogy kinek ver gyorsabban a szíve, a tanítványnak, amikor együtt kell énekelnie a professzorral a színpadon vagy a tanárnak?

Köztünk azt hiszem van egy tanári meg egy anyai kapcsolat – mindkettő. Most Dallos Erika Kamarazenei csoportjával megyünk a Társaskörbe. 2013-ban, amikor tanszékvezető lettem, megkerestem Erikát, hogy szeretnék egy Recitativo és Kamarazenei csoportot létrehozni. Ez egy nagyon széles skálán mozgó tantárgy. Nem csak énekesek vannak Dallos tanárnőnél, hanem csembalisták, csellisták, gitárosok, klarinétosok, fuvolisták is jelentkeznek. Az Óbudai Társaskör kedves közönsége most meghallgathatja, hogy miként dolgozunk együtt. Ennek a tantárgynak híre ment már a Zeneakadémián, szeptembertől meg is kell duplázni az óraszámot.

A műsor elindul Monteverditől és eljutunk Steve Reichig.

Tulajdonképpen a teljes zenetörténeti paletta miniatűrben. Itt az énekesek nem annyira szólistaként lesznek a középpontban, hanem a kamarazenei képzés kerül a fókuszba.

S te ott ülsz a nézők között és…

És tapsolok!

 Szőke Cecília

VOKÁLIS KAMARAZENE ZENEAKADÉMISTÁKKAL
február 27., 19:00 Till Ottó-terem