A fiatal zenészgeneráció két kiemelkedő alakját, Philipp György karmester-rendezőt és Zombola Péter zeneszerzőt várjuk október 15-én egy közös koncertre, amelyen bepillantást engednek majd zenével átszőtt barátságukba és Mahler iránti rajongásukba.  

Elitizmus helyett fontos számotokra az őszinte viszony a zenéhez.  A műsor címe viszont kicsit elitista, nem? Hiszen csak a beavatottak tudják, hogy Mahler 8. szimfóniájának záró kórusából van az idézet – vagy nem ezt kell érteni elitizmus alatt?

Philipp György: Nem kell megijedni egy ilyen cím láttán, hiszen ez a négykezes koncert nem rejtvényekről fog szólni. Azért adtuk ezt a címet ennek az estének, mert a közös fiatalságunk túlérzékenységének lehetne a jelmondata, amit jelent, hogy minden múlandó. Ez az este remélhetőleg egy nagyon is személyes kapcsolatot fed fel a zenével, tehát cseppet sem elitista. Sőt, az a tervünk, hogy minden darabról, amit eljátszunk, felidézzük a közös emlékeket, vagy éppen a nem közöseket. Előadói részről akkor lenne jelen az általam olyannyira ellenzett zenei elitizmus, ha ennek a bensőséges emlékezésnek lenne bármi távolságtartása vagy művészi idegensége. Ilyenről ezen az estén szó sem lehet!  

Közös élmény, közös rajongás Mahler iránt az egyik összekötő kapocs. Milyen jelzőkkel tudnátok leírni a szerzőt, kinek mi jut először eszébe róla?

Philipp György: Itt kétfelé válik a történet, hiszen én nemcsak alkotói, de előadói oldalát is tisztelem Mahlernek, Bruno Walternek, Bernsteinnek. Részben miatta lettem olyan, amilyen. Rapszodikus, szenvedélyes, rajongó, szerelmes. Nem emlékszem pontosan, melyikünk hozta be a másik életébe Mahlert, de azóta is mindkettőnket erősen meghatároz.

Zombola Péter: Schubert mellett számomra a legmélyebb, legintimebb szerző. Minden hangja érvényes és érzéki. 

Ez egy mesélős, beszélgetős koncert lesz?

PGY: Remélem, hogy sok olyan dolgot mondhatunk el magunkról, Mahlerről, a világunkról, ami nem csak nekünk roppant érdekes, de igen, alapvetően egy meghitt szeánsznak képzelem ezt az estét, ahol az egyik legkedvesebb emberemmel zenélhetek.

ZP: Ha mesélés nem is, de rövidebb beszélgetések lesznek a darabok között. 

Az elhangzó Zombola művek Mahler hatására születtek?

ZP: Nem, de zenei gondolkodásomat és nyelvezetemet kamasz koromban az ő zenéje formálta, nyomait a mai napig magamon viselem...

Gondolom társművészetek is megjelennek az esten. Mire számíthatunk?

PGY: Szeretnénk egy kis vetítést a zene mellé, s ha tehetnénk, szívesen kínálnánk a közönséget borral, teával is. :)

Egy zeneszerző és egy karmester hogyan látja egymás szakmáját? Néha nem cserélnétek?

PGY: Ha létezne olyan, hogy valaki csak karmester vagy csak zeneszerző, akkor biztos érdekes ez a kérdés, de egyikünk sem csak és kizárólag egy valami. Cserére tehát nincs szükség, hiszen én is szerzek zenét és Péter is ugyanúgy játszik színpadon, mint én.

ZP: Nem lennék jó karmester, semmi esetre sem cserélném el a zeneszerzést. Az otthoni elmélyült alkotómunka testhezállóbb számomra.

Diákkorra visszamenő barátság köt össze benneteket. Emlékeztek, mi volt az első benyomás a másikról?

PGY: Teljes sztorikat előre nem árulok el, de nagyon hamar megkedveltük egymást azt hiszem.

ZP: Természetesen. Beleégett a retinámba a vékony, vörös hajú, pár számmal nagyobb szürke zakót viselő leendő osztálytársam már az első nap reggel, az ajtófélfát támasztva.

Azt hiszem mindketten a „minden érdekel” nyitottság jegyében éltek. Mégis mi az, ami soha nem vonzott, soha nem érdekelt, hidegen hagyott, esetleg taszított?

 PGY: Nincs kifejezetten taszító dolog, inkább időszakok vannak. Néha inkább ez érdekel, mint az. Ami igazán felnyitja a szemem, egy-egy találkozás vagy előadás, tájélmény. Ezek állandóak. Inkább úgy fogalmazom, hogy nem a munka határoz meg bennünket, ezért a szemünk tág tud maradni.

ZP: Az aranyfedezet nélküli hangok írása.

Mindannyiunk életét befolyásolta a pandémia, a karantén. Mi minden maradt el – mi született ebből a helyzetből?

PGY: Az elzártság kezdeti elfogadása vetett fel kérdéseket bennem, de aztán egyre jobban élveztem ezt is. Ami elmaradt és fontos lett volna, úgyis pótlódik idővel. De amire a helyzet ráébresztett, az, hogy nem vagyok az a klasszikus zene-nagykövet, aki bármi áron elviszi a művészetet bárhova. Eddig sem igazán számított, ki hallgat, inkább az, hogy aki hallgat, reagáljon, hogy inspiráljam a másikat.

ZP: Az online egyetemi oktatásra átállás nem volt egyszerű, viszont az alkotómunkának kedvezett. El tudtam kezdeni egy régi oratórium-vágyam, a Kaddis megírását, valamint a Gergye Krisztián társulat új, egészestés darabjának zenéjét.

Szőke Cecília