Till Ottó Óbuda díszpolgára egy olyan zenetanár volt, akiről a legnagyobb szeretet és tisztelet hangján beszélnek a mai napig tanítványai.  A III. kerületi zeneoktatás ikonikus alakja növendékeiből alapította 1954-ben az Óbudai Kamarazenekart. Az idén 65. évébe lépett együttes változatlan lelkesedéssel és energiával készül április 12-i koncertjére, melyet az Óbudai Társaskör nagytermében, a tavaly október óta Till Ottó nevét viselő teremben adnak.
Gazda Péter hegedűművész–karmesterrel, a zenekar vezetőjével beszélgettünk múltról, jelenről, jövőről.

Vannak ott még „régi gyerekek” a zenekarban? 

Persze! Van olyan tagunk, aki ugyan már nem aktív, de a kezdetektől ott volt a zenekarban. Itt mindenki tanult zenét és egy bizonyos szintig eljutott, amikor abbahagyta zenei tanulmányait, és mást kezdett tanulni, de a zene szeretete megmaradt. Till Ottó fantasztikus pedagógus volt, olyan zenekart tudott összekovácsolni, hogy nagyon erős kapcsolatok teremtődtek.  Sőt, szájhagyomány útján terjed a dolog és új tagok kapcsolódnak be még ma is. Például jött most hozzánk egy csellista hölgy, aki Hollandiából települt haza. Kint is játszott egy amatőr zenekarban és itthon is keresett erre lehetőséget. Fiatalabbak is jönnek egy kicsit öröm zenélni.

De azért gyakorolni is kell… 

Jó esetben… nevet. 

Lapozgatom az együttes 60. születésnapjára összeállított füzetet. Az első képek egyikén úttörőruhás kispajtások muzsikálnak, Ottó bácsi is úttörő nyakkendőben vezényel. Aztán csinos, fürdőruhás, jókedvű fiatalok nevetnek a fényképezőgépbe egy napsütötte padon Badacsonyban 1963-ban. Egy másik képen Héja Domonkos karmester próbál a sóstói táborban. Azt mondja: a zenekar nélkül meg sem születtem volna…. Zenetanár szülei a zenekarban ismerték meg egymást.
Gazda Péter több évtizedes Liszt Ferenc Kamarazenekari tagság, hegedűművészi pályafutás után Till Ottó kérésére vette át fokozatosan a zenekart, az első közös koncertet megosztva vezényelték. A karmesterséget már korábban is gyakorolta, még Liszt Ferenc Kamarazenekari tagsága alatt.  Rolla János ötlete volt, hogy a kortárs zene elkötelezett híveként vezényelje Szöllősy Harmadik Concertoját. Az összes nagy hangversenyteremben alkalma volt ezt a művet dirigálni, bejárták vele a világot. 

Térjünk vissza a közelgő koncerthez: a programban mintha Vivaldi mindig lenne. 

Tavaly, Vivaldi 339. születésnapján kezdtem el  Vivaldikat behozni a műsorba. Előtte volt olyan, hogy évekig Händel-concertokat, Haydn-szimfóniákat játszottunk. Mozart Kis éji zenéje nekünk újdonság, bár régebben biztos volt már műsoron. Nem tudok olyan darabot mondani, amire ne kapnám a választ: Hú, azt már játszottuk! Mikor? Hát úgy huszonöt éve! 

A Kis éji zene biztos nagyon népszerű a tagok körében. 

Igen, de nagyon nehéz. 

Mitől? Hiszen olyan egyszerűnek hangzik! 

Pontosan ezért! Egy ilyen darabban ruhátlan a zenész. A legkisebb hibát is észreveszi a közönség. 

Van idő egy kicsit beszélni a művekről? 

Az kialakul a próbák során - van, amikor pár szót mondok. A Vivaldi egy rendkívül szenvedélyes darab. A harmadik tétel a cselló „mennybemenetele”. Olyan pokoli futamokat kell le-föl végigjátszaniuk, hogy ezzel kívánom megadni a hangulatát az egész koncertnek.  Telemann Don Quijote szvitjét borzasztóan szeretjük, az tényleg egy burleszk. Van benne szamárordítástól kezdve a ló patájának csattogásáig minden. A h-moll szvitben az a gyönyörű, hogy azt  Hegyesi Gabriella, a Rádiózenekar első fuvolása fogja játszani, aki innen indult a zenekarból, és aki bármikor nagy szeretettel jön és játszik velünk, még a zenekarba is beül, ha úgy adódik. 

Olsvay Endre házi szerző. 

Igen, ő hegedül a zenekarban, most csembalózni is fog. Az ő műve nagyon nehéz, gyakoroljuk még szigorúan. 

Ilyenkor nehezebb a karmester dolga, gondolom, ha maga a szerző ott ül. 

Ellenkezőleg, nagyon inspiráló! Az kifejezetten jó, hogy akármilyen probléma merül föl, meg lehet kérdezni. Endre rendkívül megértő. 

A tétellánc azt jelenti, hogy nem szvit, nem táncok sorozata, hanem? 

A műben vannak bizonyos zenei gondolatok, amik mind a négy tételben valamilyen módon megjelennek, mindig egy kicsit másképp. Variációknak is lehetne nevezni, de azért érdekesebb, mert minden darab más, s egyszercsak hoppá! az első darabból visszaköszön valami. S ez végighúzódik a négy tételen. 

Jót derültem, amikor egy korábbi interjúnkban azt mondta, hogyha valamivel nincs megelégedve, nagyon kellemetlen tud lenni. Ez mit jelent? 

Hát, ha még húszadszorra sem sikerül valami, akkor nagyon vissza kell fogni magamat, még mindig csak szelíden mosolygok. Nincs balhé a próbán. 

Ez jó nagy váltás lehet egy Liszt Ferenc Kamarazenekarban működött művésznek. Nehéz volt az eleje? 

Annyiban volt nehéz, hogy azt a hangzást akartam visszakapni, amihez szoktam, mert én a Liszt Ferenc Kamarazenekart is vagy huszonöt évig vezényeltem. Hát persze, hogy az Óbudai Kamarazenekar nem egy vérprofi együttes, ahhoz képest megalkuvások sorozatáról van itt szó. De nagyon jól dolgozunk együtt és a mi színvonalunkon a maximum mindig megszületik. Az adott programot kell megtanulni és én azt úgy választom ki, hogy icipicivel nehezebb legyen, mint amire pillanatnyilag képesek vagyunk. S ha azt mégis el tudjuk játszani, akkor azt mondom: fejlődtünk. Ez a fejlődés élteti a zenekart és remélem még sokáig.  Azt szokták mondani, hogy mindig 130 %-ra kell megtanulni a darabot, hogy a koncert 90%-ra sikerüljön. Ez az egyetlen együttes a világon, amit én ismerek, ahol ez fordítva van. A koncert mindig a legjobb! Ez fantasztikus! – kacag szívből.   

Szőke Cecília