A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Ének szakos hallgatóinak három részes bemutatkozó sorozatának második estjén a Színpadi gyakorlat tantárgyhoz érkeztünk, melynek vezető tanára Szinetár Miklós. Ahogy a Tanár úr hangsúlyozta, egyszeri bemutatót, nem vizsgaelőadást fogunk látni. Olyan bemutatót, mely feltárja, hogyan dolgoznak azért, hogy szabadok, tevékenyek, kezdeményezők legyenek a fiatal énekesek.  Ebbe a bemutatóba, mely a Tanár úr szakszerű vezetésével zajlik majd, minden belefér, csak a tartalmatlanság nem.

Különös empátiával fordulhat a fiatalok felé, hiszen Ön már 21 évesen rendező, majd nemsokára főrendező volt a Fővárosi Operettszínházban!

Igen, igen, én kérem szépen megszakítás nélkül 66 éve rendezek! Ez akár Guinness rekord is lehet. 66 éve megállás nélkül dolgozom, 14 országban, 20 városban 98 különböző produkcióban: film, televízió, színház, szabad tér. Ezt a listát idén állítottam össze.  Minden rendezésemről meg van a címlap, kik voltak, hol voltak. Még egy rekordom van: a Színház és Filmművészeti Egyetemen – korábban Főiskolán – 51 évig tanítottam megszakítás nélkül. Rengeteg tanítványom van, sok Kossuth-díjas. Volt olyan év, amikor 7 magyarországi színházban egykori tanítványom volt az igazgató, de van köztük még egy Nemzet Színésze is, Király Levente. Nagyon fiatalon kezdtem el tanítani is.

Legújabb növendékeivel, a jövő operaénekeseivel az első találkozást, az első órát mivel szokta indítani?

Itt a Zeneakadémián tulajdonképpen csak egy évig dolgozunk együtt.  Nem az a feladat, hogy én vigyem őket végig, én amolyan hézagpótló vagyok. Az életre tanítva megpróbálom fölszabadítani őket, megtanítani nekik, hogy a színház lényege: hic et nunc - itt és most. Például ezen az esten egy csomó olyan dolgot fogunk csinálni, ami a Magyar Állami Operaházban szigorúan tilos.

Például?    

Például Leporello áriája alatt előveszi majd a mobiltelefont, mert abban van beírva, hogy kiket csábított el Don Giovanni. Egy bemutatón, ahol a dolognak az a célja, hogy a gyerekek felszabaduljanak, rögtönözzenek, bátrak legyenek, ez teljesen a helyén van. Ha az Operában ilyet látok, felállok és kimegyek.

Miért?       

Mert a mű nem ettől modern! A mű attól modern, ahogy játsszák. Tökéletesen híve vagyok a modern színjátszásnak és csak azt tartom jónak az Operában, de én az alatt azt értem, hogy az emberek úgy játszanak, viselkednek, mint a mai emberek. Az számomra rémes, amikor bejönnek modern kosztümökben, telefonnal és közben úgy játszanak, mint száz évvel ezelőtt.

Dehát ezek a művészpalánták úgy játszanak, viselkednek, ahogy a mai fiatalok, nem?

Igen is meg nem is. Nagyon fontos, hogy önmagukat adják, igaziak legyenek, de mégse az Éjjel-nappal Budapest! Mert az egy másik műfaj. Megy az Operában a Tosca, nagyon konzervatív rendezésben, de amikor a művészek igazán eljátsszák a drámát, amikor igazán megtörténnek köztük a dolgok, akkor a közönség borzasztóan lelkes. Az a közönség, aminek – megszámoltam – legalább negyven százaléka 20-21 éves fiatal! Ugyanazok a fiatalok csapatostul hagyták ott például a Jancsi és Juliskát, ami egy hipermodern rendezés, csak rémes! Nem igaz, hogy a fiataloknak mindenáron valami modern kacifántos dolog kell. Az a legfontosabb, hogy a növendékek megtanulják, ők alkotó művészek és nem a rendező bábjai. Ne álljanak ott, hogy tessék megmondani nekem, mit csináljak? Nekik is jusson eszükbe valami! Ennek a bemutatónak a nagy részét ők találták ki. Végül is úgy hívják őket, hogy énekművész és nem ének-végrehajtó. Itt egy csomó olyan dolgot csinálnak majd, amit én vállalok, mint bemutató mert nagyon jó. Ötször elmondom nekik, hogyha ezzel elkerülnek egy vidéki avantgárd német színházba, ott ezt lehet, de a budapesti Operában nem megy. Hic et nunc. Dániában áll egy gyönyörű operaház és Ománban, Maszkatban is van egy tényleg gyönyörű operaház. Koppenhágában, ha kisüt a nap, akkor a lányok levetik a felsőjüket és meztelen mellel napoznak. Omanban, ha túl sok kilátszik a bokájukból, már az se megengedett. Nem lehet ugyanúgy játszani itt is meg ott is!

Nagyon érzékletes hasonlat, gondolom a fiatalok is rögtön értik a lényeget.

Nem akarok felvágni, de nagyon szeretik, élvezik az órákat.

Nyilván ez kölcsönös.

Nagyon-nagyon tehetséges társaság!

Érdekes, hogy vajon mi lesz majd belőlük.      

Erre szoktam mindig azt mondani, hogy ezen a pályán 40, illetve 60 százalék az adottság. 40 a színi pályán, 60 százalék az énekesi pályán. Számít, hogy milyen a szervezet berendezkedése, milyen izmai vannak a torkában – ezt hívják úgy, hogy adottság. A következő húsz százalék a tehetség, ami azt jelenti, hogy az illetőnek nem csak adottsága van, hanem van valami mondandója is a világról.  A harmadik tényező a szerencse.  Az is szerencse kérdése, hogy az illető alkata találkozik-e a kor igényével. Soós Imre, Szirtes Ádám, Horváth Teri őrült karriert csináltak az ötvenes évek szocialista rendszerében. Elképzelhetetlen lenne ez egy másik rendszerben.  Az is fontos, hogy milyen impresszáriója van, beszél-e nyelveket és döntő tényező a hangfaj. Egy szopránnak százszor annyit kell tudnia, mint egy tenoristának, egyszerűen azért, mert rengeteg van belőlük.

Apropó nyelvek. Látom a meghirdetett műsorban: színpadi gyakorlat olasz, orosz, német és magyar nyelven. Ez most már elvárás, hogy mindent eredeti nyelven kell énekelni.

Nekem nem ez az elvárásom. Én azt mondom, hogy bizonyos darabokat eredeti nyelven, bizonyos darabokat nem.

Ez mitől függ?

Több mindentől. Például én a Borisz Godunovot mindig magyarul akarom hallani. Egyszerűen azért, mert csomó mély hangfekvésű szerep van benne, ők tudnak szöveget érthetően mondani. Kettő: van Nádasdy Kálmánnak egy remek fordítása, három: a darabnak az egész politikuma és ereje akkor jön át, ha értem a szöveget. Ezzel szemben a Jenufát én köteleztem, hogy csehül kell csinálni, mert ha magyarul énekelték, egy büdös szót nem lehetett érteni. Ha meg csehül adták elő, feliratozni kellett a szöveget így minden szót lehetett követni. Képtelenség, hogy ott ül a közönség és nem érti, hogy mit énekelnek.

Nem alapkövetelmény egy énekestől az érthető szövegmondás?                       

Az lenne, de nálunk nagyon kicsi ennek a tradíciója. Még Petrovics Emil volt az igazgató, amikor egyszer mondtam neki: mondj le! Miért? kérdezte. Mert a múlt héten láttam a Rózsalovagot a budapesti Operaházban magyarul és egy büdös szót nem értettem, aztán itt volt vendégként a bécsi Staatsoper és minden hangot lehetett érteni!

Nálunk a tanításban sokáig úgy tartották, hogy csak a hangzás a fontos, a szöveggel alig törődtek. Ebben a bemutató előadásban elég sokat dolgoztunk a szöveggel. Még valamire igyekeztem megtanítani a gyerekeket: az operában szigorúan tilos hangokat énekelni, ott tartalmakat kell énekelni! Az a hang, ami mögött nincs tartalom, az kell a fenének! Kivéve néhány bel canto operát, de az másik műfaj, az cirkuszi mutatvány. A dolognak két lényege van. Az egyik, hogy ők alkotó emberek, akiknek a fantáziája szabadon csapong. A másik lényeg, hogy minden, amit csinálnak, annak van valami tartalma.

A hihetetlen gazdag életműből, tapasztalatból, ami Ön mögött van, gondolom sokat át tud adni.

Igyekszem. Olyanokat szeretek átadni, mint halhatatlan mesterem, Nádasdy Kálmán története. Színészeket tanított, bejött egy színész elkezdte mondani a szerepet, állj! mondta Nádasdy. Menjen ki és jöjjön be! Kiment, bejött. Jöjjön be! mondta Nádasdy. De hát bejöttem! Maga nem jött be, beódalgott, beácsorgott, nem úgy jött be, mint egy valaki! Na, ilyeneket tanítok nekik.

Szőke Cecília