Fehér András úgy látta a zene világát, ahogy senki más. Az Óbudai Társaskörben több mint tíz évadot élt meg a Miből lesz a cserebogár? című operapedagógiai sorozata, nevéhez fűződnek a Társaskör tavaszi és a nyári operaelőadásai is.  A tavaly elhunyt rendezőről, zeneszerzőről és pedagógusról kedvenc zenei részleteinek előadásával emlékeznek meg tanítványai október 8-án, mi Gaál Csaba operaénekessel és Aczél András rendezővel idéztük fel mesterükhöz fűződő emlékeiket. 

Több párhuzam is vonható Fehér András és Aczél András pályája között. Jól látom ezt?

Aczél András: Az egyik mesteremnek tekintem őt, ő indított el azon az úton, ami tényleg hasonlít egy kicsit az övéhez, leszámítva, hogy soha nem merném egy lapon említeni vele magamat. Sem tudásban, sem műveltségben, semmilyen szempontból. Amikor bekerültem az Operaházba ügyelőnek, ő volt az első, akivel dolgozhattam, mi több, korábban az ő kórusában énekeltem, a Budapesti Polifonikusokban. Egy év ügyelés után, András javaslatára, kérésére és támogatására lett belőlem rendezőasszisztens. Az első produkcióm az ő Jancsi és Juliska előadása volt. Ha úgy tetszik, egy lelki olvasata is van a találkozásunknak, mert az élet úgy hozta, hogy együtt készíthettük az én első, és az ő utolsó rendezését is, ami a Figaro volt az Óbudai Társaskörben.
Döbbenetes volt, ahogyan bármiről, bármilyen zenei frázisról hatszázféle megközelítésben tudott beszélni. A Társaskörben is így dolgozott, a Figaroban végigkövettem. Rendben van, hogy ott a Mozart által megírt valami, de már egy perc múlva arról beszélgettünk, hogy az miért van így, hogy született, mi az eredete, mi az utóhatása, mi a prózai vonzata. Ilyen komplex tudású emberek ma már nem nagyon születnek. A szerteágazó műveltségéhez úgy kapcsolódott a szerénysége, hogy egy pillanatig sem éreztette a fölényes tudását. Nagyon komoly inspiráló hatással volt rám, hogy megértsem, mit mond, milyen összefüggésekről beszél.

Ebben az is benne lehetett, hogy az Operaházban nőtt fel.

AA: Igen, egy operaházi gyerek volt, egy klasszikus operaházi mindenes karrierrel. Én is nagyon fiatalon kerültem be az Operaházba, és én is végigjártam azokat a lépcsőfokokat, amiket ő, amíg most már elmondhatom magamról, hogy rendezéssel foglalkozom.

Csaba, neked is mestered volt, tanárod volt a főiskolán. Milyen volt az első találkozás Fehér Andrással, mivel láncolt magához téged, titeket?

Gaál Csaba: Színészmesterség órákat tartott nekünk a Zeneakadémia Tanárképző szakán, az volt a koncepciója, hogy sanzonokat énekeltetett velünk, mert úgy tartotta, hogy abban lehet megmutatni a színészmesterséget. Mindig az adott emberre választotta a darabokat. Én körülbelül fél évet ültem tétlenül aztán rájöttem mennyire működik ez a módszer. A villamos című sanzonnal végül nagy sikert arattam. A zene és a színjátszás együtt kezdett el működni bennünk, nem külön-külön. Negyedéves korunkban követtük őt az Óbudai Társaskörbe, ahová gyakorlatilag a színpadi mesterség óráinkat vittük át a Miből lesz a cserebogár? sorozatba. A nézők előtt megmutattuk, ahogyan András tanított bennünket, ebből lettek később a tavaszi, majd a nyári operaelőadások.
Az egyik legfontosabb, szerintem, hogy imádott improvizálni. Ha egyik nap így rendezett meg valamit, akkor a másik nap szinte biztosan másképp, és mire a közönség elé jutottunk már azt se tudtuk, hogy mit csináljunk. Nem egy előre megrendezett szituációt játszottunk el, hanem a színpadon rögtönöztünk, reagáltunk egymásra, és azonnal végre kellett hajtanunk, amit ott nekünk mondott. A színjátszási készségünket nagyon erősítette ez a módszer, sokan szerettük, még azok is, akik az elején féltek egy kicsit tőle.
Ahogy egy szituációt, egy stílust meg tudott mutatni, úgy nem tudta senki más. Azonnal leült a zongorához, átírta a kíséretet, énektechnikailag is helyére tudta tenni a dolgokat, ha kellett, még énekelt is, hiszen képzett énekes is volt, nem csupán zeneszerző. Imádta, ha más történt a színpadon, mint ami meg volt beszélve. Egy színházban persze sokkal komolyabban történik minden, de ott a Társasköri estéken az improvizáció volt a legfontosabb a számára. Mindannyiunkat felkészített arra, hogy a színpadon bármi, de tényleg bármi megtörténhet.

AA: Azért a tanításban végzett munka és a színházi munka nem teljesen ugyanaz. Azt tudni kell, hogy amikor Fehér András bejött egy operaházi próbájára, akkor egészen másként készült fel, mint a Cserebogár-estek bolondozásaira. A Jancsi és Juliskában, két és fél hónappal a bemutató előtt úgy jött be az első technikai megbeszélésre, hogy már otthon beleírta a kottába a százvalahány világítási jelet és odaadta a fővilágosítónak. Összesen három jelet kellett csak később módosítani. Már az első próbán pontosan tudta, hogy ki mikor mit csinál, természetesen mindig az énekesből indult ki, és módosított az elképzelésein, ha kellett. Azt is tőle tanultam meg, hogy nem szabad egy rendezőnek a darab és a produkció fölé helyeznie saját magát. Fehér András élete erről a fajta szolgálatról szólt. Azért nem tört össze igazán, amikor kikerült az Operaházból, mert az volt az első mondata, hogy végre lesz ideje kihúzni otthon a fiókját, és folytatni a zeneszerzést. Például a rekviemét, vagy az operáit.

GCS: Tanítani is akkor kezdett, minden óráján ott ültünk, új darabokat vittünk, mindenki vele akart dolgozni. A Társaskörös előadásokra is komolyan készültünk, pedig nem volt asszisztenciánk, András volt a mindenes. Fejből tudta az összes operát, szöveget, zenét, olaszul, magyarul, ha kellett játszott a korrepetitor helyett, egyszerűen nem tudom, hol tud egy ember ennyi tudást tárolni, de zseniális volt.

Sokszor magyarul énekeltetek, miért?

A közönségnek igyekeztünk énekelni, és a vígoperákat főleg magyarul adtuk elő, hogy érthetőbb legyen a szituáció, de nem mindig. A Bohéméletet, vagy az Álarcosbált olaszul énekeltük. Főleg amiatt volt ez fontos neki, mert a Társaskörben nagyon közel van a közönség, látjuk őket, minimális fényekkel és díszletekkel dolgozunk, ott nagyon fontos volt ez a kommunikáció.

Az emlékesten mire lehet számítani?  

GCS: Egy-két jelenettel készülünk, de a koncepció az, hogy az ő kedvenc darabjait adjuk elő és beszéljünk is róluk egy kicsit. Korábbi társasköri előadásaiból is szeretnénk részleteket vetíteni, úgy próbáljuk meg felépíteni az estét, hogy lássa a közönség, hogy András hogyan jutott el az operarendezéstől a pedagógián át az Óbudai Társaskör operaelőadásainak atyjává.

AA: Az a célunk, hogy átfogó képet adjunk arról, hogy ki volt Fehér András, és egy másodpercre se forduljunk magunkba, ne sírjunk, mert arra semmi szükség. Agyon is csapna minket, mert ha valami világidegen tőle, akkor a sírás, az lenne. Énekelünk, beszélgetünk, vetítünk, sztorizunk. Semmiképpen sem szeretnénk merev, klasszikus emlékestet.

Fehér András kedvenc zeneszerzői, Bizet, Donizetti, Mozart, Puccini, Verdi, mit árulnak el róla?

AA: Azt, hogy mindenevő volt.

GCS: Mozartot, Donizettit játszottunk a legtöbbet együtt, de csak azért, mert az volt a mi képzettségünknek megfelelő. De ő minden zeneszerzőt ismert, tudott, szeretett, a címadó Kedvenceim kifejezés inkább arra vonatkozik, hogy az ő kedvenc részleteit adjuk elő, egy Figaro szextettet, vagy a Carmenből a csempész kvintettet. Ezek mind-mind olyan zeneileg felépített részek, amiket nagyon szeretett és nagyon ismert, szinte tudta, hogy mit akart vele a szerző.

AA: Nem hiszem, hogy lehetséges továbbvinni azt amilyen ő volt, de ma is vannak hihetetlen komplexitású művészek, akikre emlékezni fogunk, legfeljebb másképpen. Fehér Andrásban az volt a fantasztikus, hogy túl azon, hogy hihetetlen - elsősorban zenei - tudása volt, mindenben érzett, látott és tudott valamit; mindemellett fantasztikus pedagógiai érzéke is volt. Mi több, átadási kényszere is, a tudást nem akarta saját magának megtartani. Olyan humorral, könnyedséggel és öniróniával tudta átadnia a mély és komoly tudását, hogy egy pillanatig sem volt kellemetlen. És soha nem hagyott senkit magába fordulni, ha valami nem működött, máshonnan közelítette meg és tökéletesen fel tudta oldani a művészeket.   

GCS: Kivételes volt a humora. A szóviccektől kezdve, az idézetekig, úgy tudott kiállni a közönség elé, hogy majd meg szakadtak a nevetéstől. Rettenetesen élveztük, amikor elkezdett beszélni, talán az a feladatunk, hogy elmondjuk milyen volt.

Gyürke Kata